Kiadó:
Die Hard Records

Honlap:
www.maestrick.com
myspace.com/maestrick

Gyermekkorom egyik kedvenc játéka volt a púzdle – oké, hát így volt neki értelme, az orosztanárt meg hiába kérdeztem, hogyan ejtsük a szót – nos, ezek a brazil fiúk gondoskodtak arról, hogy mintegy huszonöt év után ismét nekiálljak egy kirakós játéknak, még akkor is, ha ennek egyes darabjai kissé kilógnak abból a metál-képből, melyet a zenészek összerakosgatni szándékoztak.

Már korábban is jeleztem, hogy a Brazília nemcsak a fociban, hanem a metálban is nagyhatalom, még szerencse, hogy ebben nem rendeznek bajnokságot, mert Európa lehet, hogy kupa nélkül maradna. Itt van hát ez a szemtelenül fiatal csapat, akik úgy játszanak a stílusok mozaikdarabkáival, hogy az még azokat is elismerésre késztetheti, akik szerint a metál egyáltalán nem játék, főleg, ha olyan szabálytalanságok is történnek, mint a pop, folk, és a Chaplin filmzenéből kibújó gengszter jazz pályára vitele… Ebben a játékban viszont a zenészek alkotják a szabályokat és meg kell mondjam, jóllehet, az alapok igencsak ismerősek, a végeredmény mégis annyira izgalmas, mint a paintballal megbolondított bújócska. Azok, akik egy progresszív-power metal csapat esetében a Dream Theater szó említésekor rosszul lesznek, most hagyják el a termet, mert itt bizony erős színházi légkör lengi be a dalokat, no persze nemcsak a fő hatás miatt. Ezen a színpadon ugyanis minden megtörténhet – és meg is történik: James LaBrie (+ egy oktáv) hirtelen kedvet kap a hörgéshez, majd a Berklee büszkeségei egy Queen-szerű többszólamú vokálban mutatják meg, milyen is lenne, ha Freddie a progresszív metálhoz kapna kedvet, sőt kapunk egy kis mintát abból is, mikor a Dream Theater vokalistája már igencsak nem szomjas állapotban jazzes-bárzenés énekelgetésre adja a fejét, egy kis flamenco gitáros betéttel megspékelve – még ilyet!

Nem tudom, hogy minek szánták a fiúk ezt az albumot, poénnak, vagy fiatalos erőfitogtatásnak, ám az biztos, piszok jól sikerült, kár hogy az album vége felé a stílusbéli játszogatást a hagyományosabb progresszív metál klisék váltják fel. No, nem mintha ebben nem bizonyulnának mesternek, de valljuk be őszintén, a kópia bandák tucatjaiból azért van egy-kettő, akik hasonló színvonalon játsszák ezt a fajta "focit". A Maestrickben, – már ez a név is mennyi játékosságot és ravaszságot rejt magában – azonban nagyon erősen ég a bizonyítási vágy, így még arra is képesek, hogy az album végére egy több mint húszperces miniorgiát rittyentsenek, csak hogy ne legyenek kétségeink afelől, hogy a trükkös tanítványok megtanulták a leckét.

Ha nem néztem volna meg az együttes adatlapját, talán arra gyanakodnék, hogy a Diablo Swing Orchestra kreatív fele kapott kedvet a színházasdihoz – utoljára ott találkoztam ilyen meghökkentő, de valahogy mégis működő stíl-mixszel – de biztosíthatom a gyanakvó hallgatókat, ez bizony egy egészen új játékmester Brazíliából. Ajánlom hát mindenkinek, próbálja ki a rakosgatást, minden bizonnyal jót fog szórakozni.

Garael