Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.acceptworldwide.com
myspace.com/accepttheband

Hogy a népek vére folyjék patakokban, vagy egy még jobb felütésként: utánunk a vérözön – (bazze, de poénos kedvem van ma): az Accept nem sokat lacafacázott, és alig egy évvel a felvarrós farmermellényt újra divatba hozó feltámadás után újra itt a parancs: Fel! Támadás! Méghozzá egy, mondjuk meg őszintén, német bandától szokatlan "hirig"-gel, jóllehet a filmművészetben már készült Germánia hadihistóriájának egyik legnagyobb vereségéről teuton-nézőpontú mozi, méghozzá meggyőző eredménnyel. Érdekes egyébként a csapat és UDO történetében a német-orosz barátság zenei ápolása, emlékezzünk csak: "Russian Roulette", "Live From Russia", "Trainride in Russia (Poezd po Rossii") – úgy látszik, a zenében könnyebben megy a jóvátétel, mint gazdasági területen, ezért is mondogattam mindig – metál zenészeket a kormányokba! De visszatérve Sztálingrádra és az alapkérdésre, miszerint a reaktiválódott csapatnak zenei téren sikerült-e megfelelőképpen tolmácsolni a sztálingrádi sztorit? Nos….IGEN! Igaz, ezúttal a bomba nem robbant akkorát, mint az előző esetben – ahhoz hiányzott az a puskapor, amivel a "Blood Of The Nations" a rácsodálkozás értékteremtő ereje lévén igencsak rendelkezett, és hát ennyi robbanóanyaggal ugye folyt is a népek vére rendesen. A lemez persze megjárta a maga hadainak útját, és az elmúlt évtized legsikeresebb visszatérő albumává avanzsált - talán Halford "Resurrection"-je lephette meg annyira a szkeptikusok társaságát, mint az "Udotlanított" Accept feltámadása.

Hoffmanék felmérve az újabb támadás kockázatait, úgy gondolták, a kísérletezgetésnek még nincs itt az ideje, egyébként is, a jól bevált haditaktikán ne változtass – így aztán a "Stalingrad" ott kezdődik, ahol az elődje abbahagyta. Talán kicsit több a dallamos gitárszóló, kevesebb a reszelés – aminek én momentán örülök –, és ebből a szempontból inkább a Wolf-Frank kettőssé a dicsőség, mintsem az egyébként most is remekül teljesítő, ám biztonsági játékot játszó Tornilloé. Iszap helyett biztos könny szökik az öreg ráják szemébe (follyjék az is, ne csak a vér), ahogy a riffmező aknáinak sorozatos robbanását hallják, itt bizony nincsen áldozat, legfeljebb egy-két grunge banda neve említődhet fel, akik egész diszkográfiájukban nem voltak képesek annyi egészséges riffet összehadakozni, mint amennyivel a német csapat egyetlen sztálingrádi etapban rendelkezik. És hogy ki lehet, aki még sírva fakadhat? Ha gonosz lennék, akkor Udora tippelnék, aki jóllehet, elválaszthatatlan és kitörölhetetlen része az Accept sztorinak, momentán csak a múltat jelenti, akkor is, ha Hoffmann még mindig inkább a hagyományosabb fegyverzet híve és nem szégyenli egészséges gitárszólókkal megbolondítani a muzsikát "techno-krata" minimálütemezés helyett.

Most persze felerősödhetnek azok a hangok is, melyek az innováció hiányát kérhetik számon az Accepttől – számukra csak annyit: Nakamuráról, a '80-as évek dzsúdóbajnokáról mindenki tudta, hogy a válldobás specialistája, mégis szinte minden meccsét ezzel a technikával nyerte meg. Hogy miért? Mert amit csinált, az megszokottságában is mesteri volt és kivédhetetlen. S hogy mi lett a Sztálingrád sztori vége? Ne kiáltsunk történelem hamisítást, mert távol álljon tőlem, de ez a csata heavy metal fronton győzelmet hozott a német csapatoknak. Még szerencse, hogy a zenében csak pozitív következményekkel.

Garael