Kiadó:
Varese Sarabande Records

Honlapok:
www.trevorrabin.net
myspace.com/trevorrabin

Egyszer már színt vallottam, pedig bálványok döntögetésével egyenértékű, veszélyes vállalkozás volt: legenda ide vagy oda, Trevor Rabin-t gitárosként lényegesen többre tartom Steve Howe-nál (itt). Tudom, a "90125"-től (1983) a "Talk"-ig (1994) terjedő időszak nem számít klasszikusnak a Yes munkásságában, de azért mégiscsak oka volt annak, hogy máig messze ez volt a zenekar legsikeresebb korszaka, ráadásul úgy, hogy azért kommersznek így sem voltak nevezhetők ("Owner Of A Lonely Heart" ide vagy oda).

A "Jacaranda" az 1989-es "Can't Look Away" óta a dél-afrikai gitáros-énekes-zeneszerző első szóló próbálkozása. Akármilyen ügyes gitáros is Rabin, azért fáztam kicsit a dologtól, hiszen mostanában nagyon keveset – jóformán semmit – sem pörgött a rock zenei arénában. A Yes-ből való távozása óta jobbára filmes betétdalok, ún. soundtrack-ek komponálásával keresi kenyerét, és a lista nem kicsit impozáns: Con Air, Armageddon, Bad Boys 2, National Treasure, Gone In 60 Seconds, stb. Nyilván van mit a tejbe aprítani, de az "elfilmzenésesedés" ilyenkor mindig komoly veszély.

Sajnos megint igazam lett. Aki dögöt, rock zenét, meg ilyesmit vár Rabintól, az tévúton jár. Hallhatóan nem felejtett el gitározni, sőt bőgőzni és zongorázni sem, de a torzítót alighanem évek óta a padláson, egy "kacatok" föliratú papírdobozban tárolja (bár mintha a "Me And My Boy"-ban néhány  röpke pillanatra előkerülne), mint ahogy vitathatatlan slágerérzékét is messze, valahova a tudatalattiba űzte.

A "Jacaranda" egy eklektikus filmzenés jazz album lett rengeteg műfaji kitekintéssel a blues és klasszikus muzsika irányába. Gyakorlatilag az egész lemezt Rabin játszotta föl, Tal Wilkenfeld (Jeff Beck, Herbie Hancock) bőgőzik egyet a Steve Morse-osan neo-barokk "Anerley Road"-ban, Liz Constintine dudorászik egy picit a "The Guardian" című film által ihletett "Rescue"-ban, illetve Vinnie Colaiuta (Sting, Frank Zappa), Lou Molino III, valamint Rabin fia, Ryan dobol néhány szerzeményben.

Nyugis, relaxációs, rendkívül intelligens ez a muzsika, de földhözragadt rockerek kerüljék el messzire, Rabin már hosszú évek óta nem nekik dolgozik, hanem Hollywoodnak és az elit, de apró jazz kluboknak. Az "Anerley Road", a "Killarney 1 & 2" és a "Gazania" azért nálam olykor fölbukkannak majd, mondjuk egy Dixie Dregs album után levezetésként.

Tartuffe