Kiadó:
Sonic Attack

Honlap:
www.pathfinderband.com

Ha cinikus lennék, a Pathfinder-t a szegény ember Avantasiájaként is emlegethetném: oké, rhap-szód(i)ával elmegy, de minek, amikor ott van a finom, testes bor, ami nem csak utánérzetét kelti a mámornak… Mert az igaz, hogy lengyel barátaink igencsak kitanulták a stílus minden csínját-bínját, de róluk is csak ugyanazt tudom írni, mint a Rein(XXL)eed teátrális produkciójáról, csak hát Pathfinder barátainál egy olyan énekes koptatja a hangszálait, aki tudatzavarásos állapotában – és mert valszeg nem volt elegendő pénz vendégeket hívni – egymaga próbálja kielégíteni a többszereplős opera követelményeit, ám mindezt teszi olyan koncepciótlanul, hisztérikus módon, ugyanazon dallamon belül keverve a kopott középtartományt a blackes rikáccsal, és a poweresnek szánt erőltetett falzettel, hogy legszívesebben innen a számítógép elől adnék neki egy kijózanító nyaklevest.

Pedig zeneileg tényleg nem rossz, amit a fiúk megpróbálnak nyomkövetni, sőt, a Rhapsody legutóbbi időszakának gitárszegényebb attitűdje után ez most tényleg egy erőteljesnek ható, szinte Dragonforce-i sebességre turbózott speedvágtára épülő lemez, ahol a kórusok hisztérikus sikolyba olvadnak össze a a gitárok fast forward-ba kapcsolt darálásával – ám ennél fogva meg olyan összefüggő masszát kapunk, melyből elég nehéz megállapítani, hogy most a gitár sír, vagy az énekes tökére léptek rá…. A burleszk üzemmódba gyorsított Therionos kórusok monumentalitását is sajnos agyonvágja az időegység alatt ránk zúduló információ mennyiség, amiből sajnos nem következik a marxi tétel mennyiségre és minőségre vonatkozó algoritmusa.

Lehet, hogy a fiúk meg akarták mutatni, miszerint mindenből többet tudnak szcénabeli társaiknál, ám nem jutottak másra, mint egy szimfonizált Sabaton – hallgasd csak meg a "March To The Darkest Horizon"-t –, amit a szintis álklasszicizáció sem tud a többedvonalból előrébb hozni. Kár, mert a fiúk dallamérzéke vitathatatlan, még ha dramaturgiából el is hasalnának a vizsgán, és hozzáállásuk is szimpatikus, melyből csak úgy süt a stílus szeretete. De hiába minden erőlködés, ha hiányzik az arányérzék ízlésformáló ereje és a szimfonikus csatát levezénylő énekes tábornok, aki sajnos jelen esetben lányos, illetve fiús zavarában röhejes károgással csapja agyon a monumentalitásra kihegyezett vokális csúcspontokat. (Melyek, mint említettem, a maguk módján kielégítik a stílus minden, fülbemászóságra és ragadósságra vonatkozó tantételét.)

Remélem, hogy a mostani erőfitogtató formagyakorlatot a következő lemezre már egy érettebb koncepció fogja váltani, melyben egy énektanár hatására a frontember is magához térhet begombázott tudatából, illetve tudattalanságából, mert a mostani produktumról még a hagyományos lengyel-magyar barátság hatására sem tudok a politikai korrektség jegyében áradozni. Uff, én beszéltem!

Garael