Ez az átkozott világ egy kicsit  megint üresebb, örömtelenebb, élhetetlenebb lett... Meghalt egy igazi legenda, aki úttörője volt a klasszikus zene és a hard rock keresztezésének, megmentve előbbit a modern zenerajongó teljes érdektelenségétől, az utóbbit pedig az elnagyolt, naiv igénytelenségtől. Több volt egyszerű zenésznél, látnok volt, stílusteremtő, géniusz. Nem csak modora volt tanáruras, de műveltsége és kivételes képességei is "professzori" rangra emelték, messze azelőtt, hogy a Leicester University tiszteletbeli doktorrá avatta volna.

Személyesen is sokat köszönhetek neki, hiszen a klasszikus Deep Purple lemezek miatt lettem elkötelezett, igényes rocker, de talán részben az is neki köszönhető, hogy soha nem szorultam műfaji határok közé: mai napig rengeteg komolyzenét és jazzt hallgatok. Visszatekintve tényleg a Mindenható különleges ajándéka volt, hogy a 2009-es koncerten ott lehettem a MüPában. Sajnos a varázslat most megszakadt. Lehet, hogy a rák fölemésztette a testét, de zenéjén keresztül velünk marad; (a föltámadáson túl, ami nem az ő érdeme), a Maestro így trükközte ki a halált.

Emlékül és tisztelgésül álljon itt egy kései szerzeménye (One From The Meadow), amely hangulatában ezerszer jobban illik a mélabúhoz, ami most csordultig ellepte a lelkem, mint bármilyen örökzöld sláger. Tanár Úr! Remélem, már a végtelen mezőkön sétálsz boldogan, mert az örökkévalóság Napja süt le rád...

Tartuffe