Hát, ezen a beszámolón már vagy egy hete ülök, és nem elsősorban azért, mert korábban nem értem rá, hanem mert csak nagy nehezen tudom rendbe szedni ezzel a kiváló alkalommal kapcsolatban bennem örvénylő gondolataimat. Ahhoz kétség nem férhet, hogy a duplázott budapesti Jon Lord koncert történelmi léptékű eseménynek számít. Ez volt a "Concerto For Group And Orchestra" magyar ősbemutatója és 40. évfordulós előadása, de még az is lehet, hogy az utolsó esélyünk (ne adja Isten!), hogy mindezt élőben lássuk-hallgassuk!

A Mindenható különleges adománya, hogy ezúttal nem maradtunk ki a "szórásból", mint annak idején, 2004-ben a "Beyond The Notes Live" turnéból. Arról szerencsére készült egy igényes DVD, amelyet e blogon lelkesen értékeltünk (dionysosrising.blog.hu/2008/08/28/title_44248). Ez a 2009-es koncertkörút egyszerre tűnik merészebb és szerényebb vállalkozásnak a 2004-es előadássorozatnál. Merészebb, mert Lord egy nagyobb, teljes szimfonikus zenekarral vállalkozik az egész "Concerto For Group And Orchestra" előadására, ugyanakkor szerényebb, hiszen az eredeti, híres előadótársak: Frida (ABBA), Sam Brown és Miller Anderson helyett most sokkal kevésbé ismert, vagy legtöbbünk számára tökéletesen ismeretlen énekesek kísérték el a "Májsztrót".

Ami az "új" előadóművészeket illeti, a lengyel Kasia Laska kitűnő énekes és hangja is hasonlít Sam Brown-éra, de azért most kiderült, hogy a rutinos angol énekesnő milyen pótolhatatlan nagy tehetség valamint mennyire alulértékelt zeneszerző és előadóművész. Steve Balsamo hangja is csodálatos, de a klasszikus Deep Purple nótákhoz egy kicsit talán modoros, az eredetileg Miller Anderson által fölénekelt darabokhoz pedig nem eléggé "füstös". Persze panaszra nem volt semmi okunk. Akinek erre vonatkozóan kételyei lennének, az gyorsan nézze meg a Jézus Krisztus Szupersztárból a "Gethsemane"-t az ő interpretálásában (www.myspace.com/stevebalsamo). Hátborzongató…

Az "Orchestra" szerepében föllépő Óbudai Danubia Zenekar 69 fiatal zenésze természetesen rendkívül fölkészültnek bizonyult. Néhol azonban - valószínűleg a rendelkezésre álló próbaidő rövidsége és az előadott darabok ritmikai összetettsége miatt - voltak kisebb pontatlanságok. Ez azonban érthető, hiszen mindössze 1-2 napjuk állt rendelkezésre a közös próbákhoz.

A "Group" szerepére Jon Lord a magyar Deep Purple tribute zenekart, a Cry Free-t választotta ki.  A Cry Free tagjainak ezzel minden kétséget kizáróan régi és nagy álma vált valóra, szerintem csipkedték is magukat rendesen, hogy az egész nem képzeletük szüleménye-e csupán. Minden dicséretet megérdemelnek, mivel nemcsak, hogy nem látszott rajtuk a megszeppentség, de tényleg nagyon pontosan, meggyőző kompetenciával és kellő alázattal kísérték Jon Lordot és a szimfonikus zenekart. Tatai Tamás dobja talán nem szólt a legszebben, de az ütős halál pontosan dolgozott, és Scholtz Attila a "Pictures Of Home" Balsamóval közös eléneklése mellett megbízhatóan kongázott.

Amint már említettem, az este első részében a legendás fúziós kísérlet, az éppen idén 40 éves "Concerto For Group and Orchestra" hangzott el. Ez már önmagában teljesen lenyűgözött, így a rövid szünet után következő második rész minden egyes pillanata igazi ajándék volt. A "Beyond The Notes Live" DVD-ről ismert Sarabande (ezt 1975-ben ugyancsak egy magyar szimfonikus együttessel, a Philharmonia Hungaricá-val rögzítették!) és a két újabb keletű szólólemez, a "Pictured Within" és a "Beyond The Notes" tételein kívül hallhattunk két klasszikus Deep Purple nótát is.

A "Pictures of Home"-ra talán lehetett számítani, hiszen ezt az 1999-es Royal Albert Hall-ban rendezett koncerten is előadták egy kimondottan erre az alkalomra komponált nagyzenekari bevezetővel. Az este méltó megkoronázásaként "leporolt" és szimfonikus kísérettel előadott "Child in Time" azonban minden várakozásomat fölülmúlta. Ez a nóta valódi rocktörténelmi mérföldkő, de Ian Gillan megfakult hangja sajnos immár több mint két évtizede nem igazán alkalmas annak méltó előadására (pedig mostanában is próbálkoztak vele néhányszor). Balsamo és Kasia Laska duettje, a bámulatos dinamikájú előadás és a nagyzenekari kíséret új életet lehelt a zseniális dalba. Kicsi híja volt, hogy nem vizeltem össze a gatyámat a gyönyörűségtől.

Nem nagyon tudom, mit is mondhatnék még: aki nem volt ott, az bánhatja, mint a kutya, amelyik hetet kölykezett. Én ezt már kipipálhatom a saját "bucket list"-emen, de azért titkon remélem, hogy lesz még alkalmam Jon Lord mestert és műveit élőben látni-hallani. Bármi jöhet: komoly, kemény, könnyedebb hangvételű… állok elébe!

Tartuffe