"Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé." (Mt 7,6 -12)

Nem tud nem eszembe jutni Máté evangéliuma, ahogy hallgatom a lemezt és ahogy egy-két reakciót olvasgatok netszerte. Vannak a rock/metal szcénának olyan előadói, aki zeneiségüknek és/vagy jelentőségüknek köszönhetően már régen nem azon a szinten állnak művészetükkel, hogy a műfaj mára ugyan rendesen kitágított, de a többség számára mégiscsak kanonizált keretei között megmérettessenek. Ellenszenves, elitista duma is lehetne ez, hiszen ne akarjuk már a rockert a söröskrigli mellől kirángatni és bőrgatyájánál fogva rögtön a Metropolitan Művészeti Múzeumba cipelni, de látva és hallgatva Steve Vai művészetét, valamint kontra a "kutyák" és "disznók" értetlenségét, azt kell mondjam: megalapozott vélemény ez, méghozzá rockeresen kőkeményen.

Ha a torkomnak ugranak majd, remélem Tartuffe segítségemre lesz, és egy rövid biblikus eszmefuttatásban meggyőzi a jónépet, hogy csak képletes kutyák és képletes disznók szerepelnek a bibliai utalásban. Itt is mindössze arról szól, hogy azokkal a rockzenehallgatókkal (kb. 99%), akik magasról szarják le, hogy egy-egy zenekarban minőségi, közepesen fos, esetleg alibi gitárjátékot hallanak-e éppen, felesleges teszteltetni Vai új anyagát, mert értelmezhetetlen lesz számukra. Nincs is ezzel baj, egészen addig, amíg viszont kényszeresen nem érzik szükségesnek, hogy megmondják a tutit a túlzott pózairól, gitárral végzett önkielégítéséről, tremolókar-rángatás következtében fellépő dal-eltűnésekről, stb. Olvasva az egyik hazai szaklap gitárgurujának sommás véleményét ("Az egyetlen gitáros, akit még nyugtatókkal és antidepresszánssal sem vagyok képes elviselni."), még csak azt sem mondhatom, hogy a szakmának játssza és írja dalait, mert sokszor éppen ők a leghangosabb és legfölényesebb ítészek .

És most jön a lényeg, illetve nem jön. Én erről a lemezről egyszerűen nem vagyok képes érdemben írni. Nem azért, mert túl van művészkedve, és nem merem magamnak sem bevallani, hogy kukkot sem értek belőle, mert ez nem igaz. A lemez rendkívül összetett, ezerarcú és művészi, de cseppet sem elvont, olykor nagyon is "földhözragadt" érthető és befogadható hangszeres, sőt vokális megoldásokkal.

Igaz, nem köt le minden percében, legalábbis engem, de minden ütemében minden lefogott, megszólaltatott hangjában és pillanatában annyira globálisan zenei és annyira felette áll a legtöbb aktuális megjelenésnek, hogy nem lenne méltó, ha bármit is okoskodnék itt a helyenként modern (7 húros!) gitárhangzásról, műfaji megkötésektől kevésbé terhelt kompozícióiról, vagy akármiről. Nehogy úgy tűnjek, akár csak egy pillanatra is, hogy egy szinten állunk. A művész, aki megírta és előadja, valamint a kritikus, aki pontosan érti, érzi a produktum egészét, de megmondja, hogy hol lett kevésbé átgondolva, esetleg túljátszva a téma.

Isten ments! Ezt meghagyom a mindig bölcs szakmának, gitárguruknak. Csináljanak ők hülyét magukból.

Túrisas