Kiadó:
Szerzői Kiadás

Honlap:
www.maidenunited.com

Kockázatos dolog Maiden szerzeményt feldolgozni. Hogy miért? Mert jóllehet, a siker fele adott – a jó dal – a szolgai másolás zsákutca: minek mással meghallgatni az amúgy is közel tökéletest? Másrészt az átgyurmázás is jár némi kockázattal: a jól megkomponált dalszerkezetek szétverése és újra rakosgatása nem biztos, hogy működik, ráadásul a Maiden dalainál nem igazán életképes a tempóba, károgásba, hörgésbe rejtett sumákolás, a hamis hangok művészinek propagált koncepciója. Nem véletlen, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a sikeres átdolgozásokat, pedig hát akadt belőlük elég, és a nekirugaszkodó zenészek között olyanok is próbálkoztak, mint a Dream Theater, az Iced Earth, Doogie White, Steve Overland, Tim Ripper Owens – mondjuk ők azok, akiknek többé-kevésbé sikerült az eredeti alkotások színvonalát hozni, de bukott bele egy egész ország válogatottja is –  "A Tribute For Colombia", és az olyan műfaji kísérletek sem hoztak igazán nagy sikert, mint a szimfonikusokba, vagy elektróba komponált Maiden.

Most mégis egy érdekes kísérletnek lehetünk fültanúi, ami ráadásul a maga nemében képes a megtisztelt csapat általi minőséget hozni. Igen, én így látom értelmét hozzányúlni az etalonhoz, még akkor is, ha az "unplugged" kísérletek újító érdekessége már a múlté, ám nem hiába éppen a Led Zeppelin két tagja bizonyította leginkább a dolog életképességét: jelen alkotás főszereplője az a Damian Wilson, akinek hangja egy szextelenített, ám a fiatalkori Robertba  Plantált, izé, plántált léghajós vokalistát idéz, példás módon hátat borsózva.

Persze nem biztos, hogy mindenkinek tetszik a heavy metal ilyesfajta kasztrációja, vannak, akik csak legyintenek, és kocsmásodás jelzővel illetik a rosszabbul sikerült próbálkozások vitathatatlan bárhangulatát. A Maiden UniteD azonban nem ilyen. Egyrészt ott van Wilson, aki a "Seven Deadly Sins"-nek az "Only The Good Die Young"-ba átfolyó intrójában megkockáztatom, felül is múlja Dickinsont: szinte beleborzong az ember abba a regélős hangulatba, amihez kevés az iskola, mert a tehetség ilyesfajta megnyilvánulásához az ösztönös mesemondók évezredeken alakuló genetikai készlete szükséges. Másrészt az alapvetően szemlélő, introvertált hangulatot – a "2 Minutes To Midnight" gonoszkás, sejtelmes hangulatának negálása ellenére is érthetetlen módon teszi libabőrössé az embert – jó ütemérzékkel törik meg a magasabb sebességi fokozatba kapcsolt újraértelmezések, a hangszeres szekció (Within Temptation, Up The Irons) ízlésesen, szerepének tudatában segít kiemelni a vokál produkciót vállán cipelő szerepét.

És hogy mit is jelenthet manapság egy ilyen feldolgozási kísérlet? Talán annak bizonyítékát, hogy a Maiden abszolút értékben zenei csapat, melynél a metál "csak" színtér a dalok általi varázslat kibontásához, a minőség pedig még a szegényebb eszköztáron keresztül sem záródik vasszűzbe, hogy kínként éljük át, amit hallunk. Ugye így van, kedves hiába próbálkozó, tehetségtelen tortúra mesterek?

Garael