Mikael Erlandsson maga a kétarcú Janus. Mikael Erlandsson egy munkamániás. Az angoloknak nagyon jó szavuk van erre: Workaholic. Nekünk is volt rá régebben egy jó szavunk: Sztahanovista. Az elmúlt évben új lemezt készített zenekarával, a Last Autumn's Dream-mel, közben tető alá hozta a párhuzamosan futtatott Lover Under Cover zenekarának első lemezét is, szabad idejében pedig két számban is közreműködött Niclas Olsson Sapphire Eyes projektjében.

Last Autumn's Dream: Ten Tangerine Tales (2012)

Kiadó:
Marquee/Avalon (Japán)

Honlap:
myspace.com/lastautumnsdream

Tavalyi lemezüket eléggé lehúzta egy kritikus itt a Dionysos-on, és mivel az is én voltam, kicsit félve hallgattam bele az új anyagba. Jelentem, a jubileumi tizedik lemezük sokkal jobban sikerült. Egy jó AOR lemez receptje, hogy kellemes, fülbemászó dalokat írjanak, de hogy kitűnjön az átlagból, ezt nem árt még megspékelni ügyes hangszerelési ötletekkel és néminemű bugyinedvesítő gitárszólóval. Ezúttal megvannak a dallamok, Andy Malecek is kitesz magáért néhány ízléses, de nem túl bonyolult dallamszólóval (azért ezekben az is megmutatkozik, hogy miért volt csak másodhegedűs a Fair Warningban). Blickfangnak meg mindjárt itt van a lemez elején a címadó nóta, ami nem más, mit egy 20 másodperces "felütés". A Thin Lizzy Jailbreak-je is így kezdődik, csak ők nem húzták el ilyen hosszúra. :)

Folytatódik a LAD "elborgerizálódása", míg eleinte szinte minden dalt Mikael Erlandsson szerzett, az új lemezen már többségben vannak az ex-Talisman dobos, Jamie Borger melódiái. Ez persze nem baj, ha jók a dalok. És ezen a lemezen ezek a legjobb dalok. A második nóta, ami tulajdonképpen az első (a fent említett "nyitány" miatt), a "Pickin' Up The Pieces" jó húzónóta, a "The Man I Used To Be" riffjei szinte a Talisman nagy slágerét (I'll Be Waiting) idézik, a "Lie To My Heart" is emlékeztet valamire, de az most nem ugrik be, az "I Will See You Thru"-ban van egy kis Groovehouse-áthallás (Rövidek a nappalok, és hidegek az éjszakák, ezer éve itt vagyok, csak várok rád!), a végén a "Turn It Down"-riff viszont nagy poén, nagyon tetszett.

A "2nd Look" című Erlandsson szerzemény is üti a "süti" szintet, bár a kezdésnél azt hittem, a Sing Sing "Halál a májra" techno átdolgozását hallom. Maleceknek viszont ebben szinte tökéletesen sikerült Helge Engelke gitársoundját kikevernie. Nem baj, ha nem megy a tekerés, legalább a keverés legyen jó! A "When I Found You (I Found Love)" gyönyörű ballada, régen hallottam ilyen emlékezeteset a LAD-tól. Az "It's Magic"-ben a Marcel Jacobot "ideiglenesen, csak feltámadásig" helyettesítő Nalla Pählsson hoz egy basszusgitároshoz méltó riffet. Igazi Marcel Jabobos kis nóta!

Lover Under Cover: Set The Night On Fire (2012)

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
www.loverundercovertheband.com

A Lover Under Covert Erlandsson azzal a Martin Kronlunddal hozta össze, aki remek albumot rittyentett az Acceptet szétziláló, majd saját szólólemezével is megbukott David Reece-szel 2011-ben. Nem kis teljesítmény volt talpra állítania azt az embert. De vissza Mikaelhez! Ez a zenekar jóval erőteljesebb hangot üt meg, mint a LAD. Persze a dallamok maradnak, ne várjon senki hörgő-morgó brutál-metált egy ilyen kaliberű énekestől. De ezzel a hangszereléssel egészen más végeredményre jutnak a dalok. A LUC egy sokkal keményebb LAD. Érdekes, hogy érdesebb az énekes hangja is a zenéhez igazodva, itt egészen hasonlít a Disco Express vokalistájához (vagy fordítva), szinte elképzeltem, ahogy nemzetközi sikerre viszi a "Szőke Nő Áruház" című slágert. A lemezen a Coldspell dobosa, Pera Johansson diktálja a feszes alapokat.

A zenekar motorja és zeneszerzője, amolyan szürke eminenciásként a basszusgitáros, Mikael Carlsson, aki úgy harminc évvel ezelőtt már együtt zenélt a fiatal Mikael Erlandssonnal, de aztán elváltak útjaik, és most úgy hívta fel magára a figyelmet, hogy megcsinálta a Last Autumn's Dream egyik nótájának (Who Needs Love?) keményebb változatát, ebbe szeretett bele Mikael Erlandsson, és ebből lett a Lover Under Cover. A dal szerepel a lemezen és ennek a keményített stílusnak a másik jó példája a nyitó "My Best Friend" is, ami mintha egy felturbózott LAD szerzemény lenne. A House Of Lords-nál is azt írtam, hogy egészen más lett a zenéjük a "World Upside Down" albumtól, amikor gitárközpontúbbá tették a muzsikájukat. Az "Angels Will Cry" kezdésétől (egyszerű zongora-plömpögés, melyre válaszul a következő ütemtől beindul a gitársikálás) viszont töklámpások kezdtem villogni a szemem előtt (If I Could Fly).

Vagyis itt sincs semmi új a nap alatt, csak nagyon ütősen rakták össze a dalokat. Ha korábban futok össze vele, biztos felkerül az év végi listámra. Nagy kedvencem a "Hero", melynek játékos dallamvezetése a House Of Lords "Once, Twice" nótáját juttatta eszembe. Itt még az ex-Jorn gitáros Tor Erik Myhre játékát is megcsodálhatjuk, míg a japán bónuszdalban (Rain Of Tears) a Coldspeel Michael Larsson-ja virgázik egy kellemeset. A LUC honlapján további két nótát is végighallgathat, akinek felkeltettem az érdeklődését (és az egyik ezek közül a "Hero").

A tízes szám egyébként körüllengi az albumokat. A "Ten Tangerine Tales" a LAD tizedik albuma, a Lover Under Cover anyaga meg, ha nem is tízpontos, de a Ten pont ott lebeg a zenéjük felett, a "Through The Storm" refrénje alatt szinte láttam a vérben tocsogó harcmezőt (And The Colour Of The Battlefield Is Red). Ja, hogy miért pont a Ten "Spellbound"-lemezének billentyűse, Ged Rylands közreműködik a lemezen, nem is értem?

A feldolgozásokkal vigyázni kell! Ezt korábban már kielemeztem két feldolgozáslemez összehasonlításakor, de itt is van egy-egy feldolgozás mindkét albumon, amelyek összevetése szintén megér egy misét. A" Flash In The Night" egy 1982-es Secret Service nóta feldolgozása. Ebben igazolva látom Garael korábbi kijelentését, hogy a popslágerek és a dallamos rockzenék alig különböznek egymástól. A szintipop aláfestést kicseréljük egy keményebb gitár-riffre, a dobgépet egy ütős ütősre és máris új értelmet nyer a dal.

A LUC-feldolgozásnál jól sikerült eltalálni a változtatások egészséges mennyiségét, míg a LAD Sweet-feldolgozása, a "Rebel Rouser" igen gyengécske lett. Ha nem tudnám, hogy Brian Connolly másfél évtizede halott, azt hihettem volna, hogy a Sweet csinált egy 2012-es újrafeldolgozást, amúgy Mike Oldfield módra (Tubular Bells, Orchestral Tubular Bells, Tubular Bells 2003, Tubular Bells 2009, és úgy hallom, hamarosan jön a Tubular Bells 2013, szegény Mike Oldfield!). Szóval, imádom a Sweet-et, imádom a feldolgozásokat, de ez az "én is el tudom játszani" típusú próbálkozás nem jön be. Ráadásul megtöri a lemez hangulatát, s utána már nehéz visszaúszni a "My Final Love Song" érzelmesebb vizeire. Szerencsére ezt csak a japánok kapják, úgyhogy ezúttal kivételesen mi, európaiak jártunk jobban.

Konklúzió? Az nincs. Hacsak az nem, hogy a legjobb AOR slágereket is még jobbá tudja tenni, ha egy kis dög kerül a muzsikába.

CsiGabiGa