Dógozgatunk, dógozgatunk? Fe'dógozgatunk?

Én mindig is úgy gondoltam, hogy igazi rockzenész akkor csinál feldolgozásalbumot, ha éppen alkotói válságban szenved, de mégis - kiadói nyomásra vagy a mosásban összement pénztárca okán - új lemezt akar kiadni. Így aztán tisztességes iparosmunkával feljátssza a mások által már jól megírt, és jó esetben be is futtatott dalokat, hogy azok aztán eladják saját magukat, a zenész meg hátradőlve a kanapéján bezsebelje az elismerést és a hasznot. Nos, a haszon szinte biztos, az elismerés már neccesebb dolog! Mostanában egyszerre két feldolgozáslemez is a kezembe akadt. Lássuk hát, melyik a jobb!
 

Axxis: reDISCOver(ed) (2012)

Kiadó:
Phonotraxx Publishing

Honlap:
www.axxis.de
 

A Föld forgása hirtelen megfordul, egyre gyorsabban és gyorsabban pörög visszafelé, hirtelen diszkógömbbé változik, és visszautazva az időben a '70-es évek végének, '80-as évek elejének diszkóláza közepén találjuk magunkat. A Boney M-től a "Ma Baker" és a Bee Gees-től a "Stayin' Alive" a sláger, aztán itt ez az egyszámos osztrák banda, az Opus és a" Life Is Life" (katonaságnál mindig azt énekeltük, ha posta érkezett, hogy "levelet kaptam, life"), de az olyan rockzenekarok, mint a Kiss (I Was Made For Loving You) vagy a Yes (Owner Of A Lonely Heart) is "eldiszkósodtak". Az elektronikus zenében utazó Kraftwerk olyan progresszívnak mondható albumok után, mint az "Autobahn", vagy a "Radioactivity", előállt a diszkóprüntyögés gyöngyszemével, a "The Man-Machine" című lemezzel, és a "The Robots" című számmal. Ekkoriban készült az ELO "Don't Bring Me Down"-ja, amely inkább volt már popsláger, mint rockzene, és Billy Idol első lemeze, amelynek" White Wedding"-jében csíráiban már ott a későbbi rocklázadó "Rebel Yell", de még sokkal több benne a new wave-elem, mint a rockmuzsika.

Nos, hát ezeket a zenéket dolgozta fel az Axxis. Vagy inkább mondjam úgy: ezeket játszotta el? Mert kb. annyi egyediség van a dalokban, mint egy Tesco gazdaságos csomagolásban. A rocknótákat változatlan formában játszották el, a diszkók alá nyomtak egy kis ritmusgitárt, mer'hogyazér'mégis...
 
Vannak itt koncepciótlanul belepakolt dalok, a "Locomotive Breath" az 1971-es Jethro Tull albumról, semmi köze a diszkókorszakhoz, ugyanígy a "Somebody To Love" - Jefferson Airplane (1967), és az "Another Day In Paradise" - Phil Collins (1989). Talán még ezek a legjobbak, mert ezeket egyszerűen csak azért csinálták meg, mert a zenészek kedvencei. Az abszolut kakukktojás és végképp felesleges a '97-es Titanic-film betétdala, a "My Heart Will Go On". Celine Dion büszke lenne rá, de az Axxisnak inkább szégyenkeznie kellene miatta. Az énekes nyilatkozatai szerint nem is tervezik ezeket a dalokat koncerten játszani. Akkor meg minek az egész? Szimpla bukszadagasztás.
 
Erre jó az internet: az ember belehallgathat, és jó messzire elkerüli még a gondolatát is annak, hogy ebbe pénzt feccöljön. Kivéve a hardcore-fan csoportot, akik pillanatok alatt elkapkodták az első nyomást, és átmeneti hiányproblémát, ezzel komoly fejfájást okoztak a kiadónak, aki nem más ez esetben, mint maga a zenekar.
 
 
 
Sweet: New York Connection (2012)
 
Kiadó:
AIS

Honlap:
www.thesweet.com
 
Ha valakiről elmondhatjuk, hogy alkotói válságban szenved, hát Andy Scottról biztosan. Utolsó sorlemeze (Sweetlife) éppen tíz éve, 2002-ben készült, de az utolsó "jó" lemeze ("A") az utolsó előtti sorlemez volt, azt pedig 1992-ben adta ki, éppen 10 évvel az eredeti felállás utolsó lemeze (Identity Crisis, 1982) után. Közben 20 évet végighaknizott a '74-'78-as termékeny és sikeres korszak slágereivel. Most, hogy megint eltelt 10 év, eszébe jutott, hogy megint ki kéne adni egy sorlemezt. Csak úgy a megszokott ütem kedvéért. De ha már másra jár az agya, nem a dalszerzés körül forog, akkor mit tegyen? Előkaparta a "Funny Funny", "Co-Co", "Poppa Joe"-korszak egyik alig ismert dalát (amely csupán az 1972-es "Wig Wam Bam" kislemez B oldalán jelent meg), újragondolta a kereken 40 éves dalt, és már meg is volt az új lemez címadó nótája, ami ráadásul saját szerzemény. Hurrá! Na de hogyan tovább?
 
Nyitásnak itt van még egy New Yorkról szóló közismert nóta, a "New York Groove", amit ugye az a Russ Ballard írt, akinek a szólóalbumai rendre megbuktak, ugyanakkor a dalaiból zseniális feldolgozások készültek a Rainbow (I Surrender, Since You Been Gone), a Kiss (God Gave Rock 'n' Roll to You), a Bad English (So This Is Eden), vagy éppen az ex-Vandenberg/Kayak énekes, Bert Heerink (Panic Attack) jóvoltából. Az említett "New York Groove" pedig először a Hello-nak hozta meg a sikert, majd Ace Frehley szólólemezén durrant ismét nagyot. Most meg attól válik érdekessé, hogy JAY-Z "‘Empire State Of Mind"-jának refrénjét is belekombinálták.
 
Van itt Electric Frankenstein nóta (It's All Moving Faster), Velvet Underground (Sweet Jane), de van Who (Join Together), Ramones (Blitzkrieg Bop) és Yardbirds sláger (Shapes Of Things) is. Igazi klasszikus négyszólamú Sweet-vokálokkal megtámogatva és a '74-'78-as nagy korszak unalomig játszott riffjeire ráhúzva. Kicsit Zorallos az egész, de éppen ettől egyedi és érdekes. És persze tudjuk, hogy ezt a fajta keveréket nem a Zorall találta fel, hanem a Black Sweden nevű formáció, akik Deep Purple, Van Halen, ZZ Top alapokra nyomták az Abba-slágereket.
 
Legjobban tetszett a "menekülőrókásított" "Shapes Of Things". Kicsit féltem a Dead Or Alive "You Spin Me Right Round"-jától (éppen az előző Axxis album rossz tapasznyalatai alapján), de azt meg Sweet F. A. alapokra helyezték, úgyhogy ebben az átdolgozásban sem csalódtam végül! Az "It's All Moving Faster"-t lángok közt égették el, míg a Ramones nótába belecsapott a báltermi villám. A vége felé viszont ellaposodik egy kicsit a dolog, az oxigénnel dúsított "On Broadway" már nem annyira ütős.
 
Az új énekes, Pete Lincoln hangja sokkal Connolly-sabb. mint elődjéé, Tony O'Horáé volt, aki most beszorult a billentyűk mögé. A dobos viszont 10 éve változatlanul Bruce Bisland, akinek már volt ideje megtanulni Mick Tucker stílusban dobolni. Ez az album is a zenekar saját kiadásában jelent meg, hogy ez tendencia-e, vagy csak a feldolgozás albumoktól félnek a nagy kiadók, nem tudom. Az előzővel ellentétben ez egy izgalmas feldolgozáslemez, ha dalszerzésben nem is jeleskedett az ősz gitármester, legalább a hangszerelésben volt egy svédcsavar.
 
 
CsiGabiGa
Címkék: lemezkritika