Kiadó:
Hundred Handed / Everything Evil

Honlap:
www.coheedandcambria.com

Nem vagyok elvakult képregény-rajongó, de azért szeretem őket, ahogy a belőlük készült filmek is pont megfelelnek egy péntek esti kikapcsolódásra, ellazulásra. A New York-i C&C már régóta árukapcsolásban dolgozik: minden lemezük a frontember által írt tudományos-fantasztikus sztori (The Armory Wars) egy-egy fejezetére épül, mely történet képregény-sorozat és könyv formájában is elérhető. Sőt, a mozis adaptáció is készül, méghozzá a Mark Wahlberg fémjelezte jó nevű producer cég pátyolgatásában. Ezek a fiatalok – talán ösztönösen – megérezték, hogy a 21. században a jó zenénél több kell a boldoguláshoz.

Pedig jó muzsikából is akad itt bőven. Igaz, éppen a legutolsó albumuk, a "Year Of The Black Rainbow" nem jött be annyira, de a zeneileg beskatulyázhatatlan banda letett azért már egy s mást az asztalra pályafutása alatt. Mivel a közelmúltjuk zűrös tagcserékkel is fűszerezett, kíváncsian vártam, hogy kilábalnak-e a gödörből, főleg, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket: 2012 közepén dupla korongot rögzítettek, melynek első része még tavaly év végén megjelent, a második pedig a napokban esedékes.

Nem vagyok nagy híve az időhúzásnak sem, úgyhogy ellövöm a poént: nem tört bele a fejszéjük ebbe a vállalásba, szerintem pályafutásuk talán legváltozatosabb, legerősebb anyagát hozták össze. Amiről írni piszok nehéz, mert annyira eklektikus, amennyire mondjuk egy absztrakt festmény vagy szeretett kormányuk gazdaságpolitikája. (Ezek mindegyikének a megfejtéséhez rengeteg erőfeszítés szükségeltetik, de a végeredmény még így sem garantált...) Leginkább talán a Rush-hoz lehetne őket hasonlítani, az újabb vonalról a Three (3) és a Leprous lehet irányadó, amennyiben nem elsősorban a hangszeres betétek, instrumentális elkalandozások teszik előremutatóvá a muzsikájukat, és amennyiben bármihez nyúlnak, azt képesek a saját képükre formálni.

Szokták őket post-rock és post-hardcore csapatként is emlegetni a tört ritmusok, modern felhangok miatt, de az sem ritka, hogy – Sanchez magasabb fekvésű, érzelem-gazdag hangszíne miatt – leemózzák őket. A progresszív rock címkét azért általában senki sem tagadja meg tőlük, ahogy a metalos elemek megléte sem lehet kérdés. Csapjunk hozzá ezekhez még egy kis finom elektronikát, pop-punkot, pop-rockot, punk-rockot, vagy amit akartok, de elárulom: itt még egy full funky nótát sem átallanak elnyomni. Hozzáteszem, piszok jól! A nélkül, hogy egy kicsit is kilógna a CD-ről. Szerintem eljutottak a Faith No More magasságába, amikor is bármit eljátszhatnak, az attól még 100%-ig Coheed and Cambria marad.

Szerény véleményem szerint, bár a fenti kategóriák mindegyike megállja a helyét, a megfejtés ennél sokkal egyszerűbb. Fiatalok játszanak mélyen a '70-es években gyökeredző rockzenét, per definíció modernül, fiatalosan, újraértelmezve és a jelenbe ültetve azt. Amibe éppen úgy beletartozik a Rush, a Pink Floyd és a korszak hasonszőrű progresszív rockzenekarainak hatása, mint ahogyan a The Police, a Thin Lizzy és adott esetben a diszkó/popzene kéznyoma is egyértelműen felismerhető. Ha már itt tartunk, szerintem a The Police és a Thin Lizzy is kifejezetten előremutató volt a maga idejében - előbbi az igényes, mégis széles körben befogadható rockzene alapjait rakta le, utóbbi pedig a mellett, hogy szintén magasra tartotta az érzelem-gazdag, jó értelemben vett slágeres (Uram bocsá' popos) rock zászlaját, mintegy melléktermékként kőbe véste az ikergitáros heavy metal alapító okiratát (mondjuk az UFO-val, a Scorpionssal és a Judas Priest-tel karöltve).

Ez a dupla album a maga műfaji sokaságával így egyszerre lehet fiatalosan energikus és hagyományápolóan mély, elgondolkodtató; sziruposan dallamos és zeneileg progresszív is egyben. Minden dal más, de mindegyik tökéletesen ki lett dolgozva, zeneileg pont az és annyi van beléjük téve, amennyit az adott nóta hangulata, mondanivalója megkíván. El tudom képzelni, hogy annak, aki szövegkönyvvel, vagy éppenséggel a képregényekkel a kezében mélyed el az anyagban, még katartikusabb élményt nyújt, de saját tapasztalatból állítom, hogy a sztori komolyabb ismerete nélkül, pusztán zeneileg is megállja a helyét!

100% zene, 100% egyéniség, 100% szórakoztatás. Egy kötelező darab a 2010-es években.

Kotta