A szívem vérzik, mert amilyen világraszóló nagy kedvencem volt egykor Steve Vai, ez az elbűvölően excentrikus gitármágus, az újabb dolgait alig-alig hallgatom. Valahogy elszáguldott mellettem, szuperszonikus sebességgel beelőzött, s már alighanem évszázados előnnyel jár előttem..., vagy fölöttem? Noha az "Alive In An Ultra World" (2001) volt az utolsó albuma, amit fenntartások nélkül élvezni tudtam, koncerten még mindig varázslatos, így a DVD-ket módszeresen begyűjtöm mind a mai napig.

Most épp minden instrumentális balladák etalonja és királynője, a "For The Love Of God" ragadt be nálam. Ez a dal olyan zseniális, hogy jöhet bármilyen formában, csomagolásban, azonnal rácuppanok. Úgy vagyok vele, mint Gombóc Artúr a csokoládéval: "Milyen csokoládét szeretek? A kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét, és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon."

Hogyan szeretem én Steve Vai "For The Love Of God" című szerzeményét? Eredeti stúdiófölvételben vagy bármilyen élő verzióban: legyen az audio vagy video formátumban, rock bandával vagy hegedűvel, egyedül vagy egy egész szimfonikus zenekarral, amilyen változat csak létezik a világon. Márpedig létezik jó pár változat, nehéz is volt kiválasztani éppen azt, ami éppen most a legjobban megérintett. Végül tényleg ez alapján döntöttem: azt a verziót hivatkozom le ebben a rovatban, ami legjobban megérintett. Ez a dal ugyanis valódi katarzisélmény, és már nem is a dioníszoszi, hanem az apollói fajtából. Ez már nem a világi gyönyörtől elalélt ember extázisa, hanem a lelki, szellemi mélységekbe beleájult ember révülete.

Szinte hihetetlen, hogy a saját bevallása szerint is isteni szikrától ihletett Vai a 6 perces dalt annak idején egyetlen nekifutásra rögzítette a stúdióban. Végül a legendás, kritikusok által is ünnepelt "Passion And Warfare" album (1990) 7. nótája lett belőle és video klip is készült hozzá. Nem is akármilyen! Túrisas cimborával teljes egyetértésben úgy gondolom, hogy minden idők egyik leges-legjobb klipje a műfajon belül; képes volt képileg is mértékadóvá lenni.

Természetesen - a sok más verzió között - kihagyhatatlan a 2003-as "Live At The Astoria London" DVD-n (itt) és a 2009-es "Where The Wild Things Are" DVD-n szereplő előadás is (itt), de főleg az utóbbi, ahol a bájos Ann Marie Calhoun kíséri több, mint kompetens hegedűjátékával. Mégis azt kell mondjam, mind között a 2007-es "Visual Sound Theories" DVD telt, szimfonikus hangzása kapott el leginkább. Vai 2005-ben a Holland Metropole Orkest-tel koncertezett, és a "Sound Theories I-II" dalait, kiegészülve Vai legnagyobb "slágereivel" Chris Opperman alkalmazta szimfonikus nagyzenekarra. Mesés. A dal így bontakozik, virágzik ki zsenialitásának teljes, lenyűgöző valójában.

Tartuffe