Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.lingua-mortis-orchestra.de

Cseppet (sem) kellemetlen, hiszen régen nem írtam, ilyenkor pedig nem illik rögtön, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatással kezdeni, de ha én nem mondom, akkor a kövek fognak megszólalni helyettem (biblikus műveltségűek előnyben..). No tehát: Victor Smolski gitáros, zeneszerző a heavy metal újabb generációjának legtehetségesebb képviselője, - pont, téma lezárva. Ez bizony még akkor is így van, ha a közvélekedés pl. sokkal inkább Gus G.-re voksolna. Gusra ugyan semmi rosszat nem mondok, mert magam is keményvonalas "tűzszelesnek" számítok, és Ozzy is nagyon jól döntött, - ahogy mindig. Sőt maga mellé a létezhető legjobbat választotta és nemcsak azért, mert Smolski ezzel a bundesliga metal version frufruval soha nem játszhatta volna el a "Mr. Crowley"-t büntetlenül, hanem mert egyszerűen Smolski összességében túl sok lett volna az Öreg mellé.

Egy kisgyermekkorától professzionális zenei közegben felnőtt (apuka is zeneszerző, a Belorusz Állami Filharmonikus Zenekar karnagya) és tudatosan zenei pályára szánt (diplomázott zeneszerzésből, zeneelméletből, jazz- és rockgitározásból) muzsikusnál szinte törvényszerű, hogy ne beosztott, hanem mindig és mindenhol Alkotó legyen. És ha nem is volt kiváló előzmények nélküli a mostani nagyzenekaros megjelenés, valami olyan parádésan zenei alkotás született a Rage-től, ami minőségét tekintve joggal tarthatna számot akár világsikerre is. De nem fog, mert szokatlan módon Smolski az óriási elméleti és technikai tudását (egy Bach átdolgozás lemeztől eltekintve) sokak számára barátságtalanul durva, de tiszta fémbe injektálja már évek óta. Itt nincs belemagyarázással kísért elvont művészkedés, nincsenek magvas filozófiai gondolatok. Itt első ránézésre európai ízű szimfo-metal döngölde van, középkori boszi-sztorival (jajj!), ami még akár simán szar is lehetne, mert rengeteg középszerű banda hiszi azt, hogy ha egy torzított kvint alá pakolnak valami műanyag vonós(szerű) hangmintát, majd mindenki elhal a gyönyörtől, milyen nagyszabásúak lettek, pedig nem, csupán parasztvakítóan vásáriak.

A munkálatokba a fehérorosz filharmonikusok mellett bevonták az Orquestra Barcelona Filharmoniát Daniel Antolí i Plaza vezényletével (így több, mint 100-ra dagasztva föl a létszámot), akiket a felvételek erejéig egészen Minszkig csalogattak, de szerepel egy helyi nagy kórus (sőt epizódszerepre kapható volt egy didgeridoo - ejtsd: didzseridu - kvartett és egy közel 100 éves fehérorosz bábuska is), és klasszikusan képzett Viktorunknak még csak feszengeni sem kellett, mint egyszeri metal gitárosnak a kotta előtt - a gitár mellett pl. billentyűzik és csellózik is a lemezen.

Néhányan befaragtak a "nagyzenekari" kísérletezéssel (neveket most nem említek, de menjetek fel a padlásra, tele van velük…), néhányan meglepően ügyes dolgokra voltak képesek, kevesebben komoly minőséget produkáltak, és most jött Smolski, aki megmutatta, hogy mi az a maximum, amit ebből a stílusból ki lehet hozni, ha valaki mindkét közegben otthonosan mozog. Az alapvető különbség, hogy hallatszik, ezúttal egy igazi, partitúrát is író zeneszerző dolgozott azon, hogy a két (egymástól egyébként nem is annyira eltérő) világot a létezhető legtökéletesebb módon egybegyúrja. Ez pedig különlegessé és egyedülállóvá teszi a produkciót. Azzal senki ne jöjjön, hogy ez most mekkora divat és a Metallica ezt már mikor megcsinálta, mert egyrészt kapitális baromság, mélyedjünk csak bele alaposan a Rage munkásságába, másrészt ott a kész dalokhoz faragtak utólag szólamokat és ennek köszönhetően úgy szólt egy kicsit az egész, mintha egy klasszikus zenei hangversenybe belerondítana a szomszéd teremben játszó Metallica, vagy fordítva, kinek-kinek ízlése szerint.

Csakis a heavy metal és a klasszikus zene szerelemgyermekeiként értelmezhető Dalokat rejt az anyag, amelyeket könnyű befogadni, de emellett megvan az az erényük is, hogy nem unjuk meg őket egy-két hallgatás után. Jó ötlet volt, hogy a megosztó hangú Peavyt ezúttal vendégénekesek is segítik (Jeannette Marchewka, Dana Harnge és Henning Basse - ex-Metallium). Ami pedig az instumentális részt és főleg Smolski gitárjátékát illeti, nem tudok okosat mondani. Behatónak mondható ismereteim és a zenetudomány jelenlegi állása szerint nem lehet ebben a stílusban virtuózabban, ötletesebben, feelingesebben, dallamközpontúbban játszani. Kortárs zenei klasszikus, ami év végi listás lesz ám, sőt élbolyos, jó ha tudjátok!

Túrisas