Kiadó:
Inside Out Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

Előre szólok, ez hosszú lesz. Nemcsak azért, mert a Dream Theater úttörő, kultstátuszú, Grammy-díjas, és mint ilyen, megkerülhetetlen zenekar, amelyről mindenkinek (is) van sommás véleménye, hanem mert közel 40 éves pályafutás van mögöttük 16. nagylemezzel és számolatlan mellékági projekttel, vendégszerepléssel és egy hispán-amerikai telenovellát meghazudtoló ármányos, szövevényes, fordulatokban, érzelmekben gazdag történettel! Nem lepődnék meg, ha kollégáim közül valaki (elsősorban Kottára gondolok) még bevállalna egy különvéleményt: a kritika kritikáját. Meg persze jön majd a kommentek perzselő, a pompejinél pusztítóbb piroklaszt-ára! :)

Történetesen azon valaha volt világraszóló rajongók és egyben objektivitásra törekvő kritikusok közé tartozom, akik nem fűztek nagy reményeket az alapító atya, Mike Portnoy visszatéréséhez. Egyesek úgy üdvözölték a jellegzetes stílusú (hogy ne mondjam: stílusalapító) dobos hazatérését, mintha valami világmegváltó esemény lenne, ami – a hosszú nyűglődés és zenei megfáradás után – egy új aranykorszak kezdetét jelentené az együttesnek. Én azonban hosszú évek óta meg vagyok arról győződve, hogy itt egy fecske nem csinál nyarat – még egy Portnoy kaliberű se. Leginkább azért, mert valójában soha nem a dobos volt a gyönge láncszem – akár Portnoyra, akár Manginire gondolunk. Az "eredeti Mike" hiába hozza vissza a kifogástalan dobsoundot, az első hallásra fölismerhető, védjegyszerű "figcsiket", a probléma gyökere továbbra sem lett kezelve.

Márpedig a probléma gyökere lényegében háromfelé ágazó. (1) Sokak szerint a legsúlyosabb gond LaBrie vékony – ahogy ők fogalmaznak – nyálas hangja. Erre én azért visszakérdezek: 1991 óta ez csak most tűnt föl? A klasszikus korszak zseniális albumain ez miért nem jelentett gondot? Az egekig magasztalt Rush lemezeken Geddy Lee sikolyszerű üveghangja nem sokkal, de sokkal idegesítőbb néha (lásd pl. Anthem)? A helyzet az, hogy nem LaBrie hangja változott ennyit (bár az élő teljesítménye ma már kezd közelíteni a kriminálishoz), hanem a dallamok lettek sablonosak, kiismerhetők és – igen – nyálasak az első lemezekhez képest. Csak meg kell hallgatni az "Images…" és az "Awake" egyes dalainak, vagy éppen az "A Change Of Seasons" opusznak aprólékosan kidolgozott, sokszor váratlan fordulatokkal fűszerezett dallamvezetését, főleg a ˈ90-es évek elején divatos stílusokkal való összehasonlításban!

(2) Bár ezzel a kifogással szembesülve sokak értetlenül fognak reagálni (WTF?), de ha jól emlékszem, még Lovrek Krisztián mutatott rá egy kommentben, hogy a kezdeti etalon értékű gitárhangzáshoz képest az időközben hangszergyártót és cájgot váltott Petrucci manapság mennyivel másképpen szólal meg. A legtöbben erre persze csak legyintenek, mert mindez nem érdekli őket, és szőrszálhasogatásnak tartják, illetve ízlés dolgának, de a vájtfülűeknek (bármilyen kevesen is vannak) ez igenis fontos dolog. Mindazonáltal megjegyzem, hogy Petrucci nyilván így sem szól gányul; hogy is lehetne ilyen tudással, gyakorlattal, szerkóval és egy közel 3 milliós Music Man gitárral totálisan elbarmolni a soundot? Itt is inkább az a probléma, hogy a sztelláris technika ellenére a szólók valahogy nem olyan meggyőzően "dalok a dalban", mint régen, plusz a "Scenes… " lemez óta Petrucci rászokott a hatásvadász, unásig ismételgetett, szirupos dallamokra is.

(3) Végül mindhárom közül a legkomolyabb probléma: Jordan Rudess. Hangszeres tudása, előremutató technikai érdeklődése, stiláris sokszínűsége megkérdőjelezhetetlen, de a klasszikus Hammond hangzáson kívül gyakorlatilag az összes hangszínétől kiráz a hideg, és olykor bizony a szólói is csak művészieskedő, avantgárd katyvaszok. Sok itt kérem a vértyogás és a macskazene, de – hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek – "cringe" az inkább cirkuszba vagy westernfilmekbe való ragtime és a romantikus (olykor egyenesen Csajkovszkijtól kölcsönzött) zene véletlenszerű szerepeltetése is. Ugyanakkor meg kell jegyeznem: ezen a lemezen határozottan visszafogott (vagy visszafogták), és ez alighanem Portnoy "karmesteri" útmutatásainak köszönhető.

Van-e megoldás? Van is, meg nincs is. Van, mert szinte teljes körű gyökérkezelést jelentene Kevin Moore. Sokan nem tudják róla, de oroszlánrészt vállalt a szövegírásból, a dal- és dallamszerzésből, de az együttes soundjának kialakításában is alapvető szerepet játszott. Jellemző, hogy Portnoy méltán legendás dob intróját és ritmusképletét a "6:00" című számban valójában nem is a dobos találta ki, hanem Moore dobgéppel szerkesztett demója alapján dolgozta ki. Kevin Moore távozása akkora kráternyi kreatív űrt hagyott maga után, hogy az még a holdról is látszik! De van egy baj: Moore már soha nem jön vissza, más zenék érdeklik, sőt talán már a zene sem érdekli igazán. Állítólag azóta pszichológus és az oszteopátia doktora lett, de egy másik értelmezés szerint egy alternatív univerzumba költözött – közvetlenül Vito Bratta mellé.

Ezt hívják úgy, hogy a 22-es csapdája. Az egyetlen megoldás nem megoldható, a reménytelen helyzetet az egymásnak kölcsönösen ellentmondó föltételek miatt lehetetlen orvosolni. Én azért még látnék egy halvány esélyt a haladéktalan énekes- és billentyűscserében, de ez sem életszerű egy olyan iparivá duzzadt, olajozottan működő és stabilan profitot termelő gépezetben, mint amivé az Álomszínház vált az utóbbi évtizedekben.

De hogy ne csak általánosságokban beszéljünk, essék szó a találóan elnevezett új, lazán koncepciós anyagról is. A "Parasomnia" tematikusan az alvás közben tapasztalt szokatlan viselkedéseket és érzelmeket járja körül: olyan jelenségekre tér ki, mint az alvajárás és alvás közbeni beszéd, az alvási bénulás és a rémálmok. Zeneileg én leginkább a "Black Clouds & Silver Linings" (2009) környékére helyezném, ami azért nem annyira meglepő, hiszen az volt az utolsó Portoy-jal készült album. A különbség talán annyi, hogy most kevesebb a lírai hangvétel, sőt néhol inkább a "Train of Thought" (2003) súlyosságát látom visszatérni.

A kb. 71 perces lemez első felére jutottak az erősebb szerzemények, nincs is különösebb okom a kötekedésre, kivéve, hogy a fölvezető instrumentális track (In The Arms Of Morpheus) első percében konkrétan semmi sem történik, de a másodikban sem sok. A nyögvenyelős indítás után ez a szám mindenesetre arról árulkodik, hogy Portnoy sok-sok éve, amit Neal Morse bandáiban töltött, nem múlt el nyomtalanul.

A második rész az albumot beharangozó, kislemezes "Midnight Messiah" című számmal kezdődik, amiben - a promóció alapján - érezhetően nagyon bíztak az együttes tagjai, de személyes véleményem az, hogy egy recirkulált verzével és egy blazírt refrénnel elcsúfított, nem túl izgalmas DT "sztenderd"-del van dolgunk. Az ezt követő "Are We Dreaming?" nem önálló dal, hanem amolyan templomi orgonás intermezzo, s annak sem túl zenei. A "Bend The Clock" az utóbbi időszakra, főleg a Mangini-érára jellemző nem túl emlékezetes ballada, Petrucci szólója viszont egyenesen káprázatos benne (messze a lemez legjobbja), bár a "fade out"-os befejezés szerintem kapufa. A közel 20 perces, albumot záró "The Shadow Man Incident" dallamvezetésében jellegtelen, nem különösebben koherens tétel, több 100.000 tengeri mérföldre a közel egyenlő hosszúságú "A Change Of Seasons"-től. Ordító a különbség!

Olvastam már több külföldi és egy hazai kritikát is. Azt kell mondjam, hogy a legtöbb visszajelzés alapvetően pozitív. Az én szólamom bizony ki fog most lógni a kórusból! Jó lemez? Alapvetően igen! Jó Dream Theater lemez? Nem igazán! Kb. közepes. Abból is a sokadik. A katarzis, a nagy megújulás, a számlálók újraindítása elmaradt…, bár szerintem a "hájp" eleve indokolatlan, az elvárás pedig irreális volt.

Tartuffe