Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.fox-music.ch

Jóllehet, az ördögöt általában bakkecskeként szokták ábrázolni, ezúttal azonban rókabőrbe bújt a beste. Persze az is lehet, hogy a Shakra ex-dalnoka lepaktált a pokol fejedelmével, hogy az irodalom után a zenei Faust is megszülethessen, Fox címmel. Mindenesetre pokoli ügyességgel sikerült elhallgatni az új album hírét – úgy látszik, a keresztény rockcsapatok elhárító munkája eredményes volt – így a semmiből; mit semmiből, a tudatlanság teljes sötétségéből! – tört rám a Lucifer címre anti-keresztelt új Fox sompolyda.

A borítót nézve először azt hittem, hogy barátunk némi stílusváltással amolyan svájci Alice Cooperként fogja osztani az aréna-rockkos korbácsütéseket, esetleg black metálos elemekkel fogja elkárogni a lemezt – nem, ezt azért nem gondoltam –, de tévedtem, mert a dalok, ha át is estek némi fazonigazításon, nem különböznek jelentősen attól az irányvonaltól, amit a legutóbbi album kijelölt. A változás leginkább a szemléletmódban tapasztalható, a fickós "majdmegmutatomén" kivagyiságot egy érettebb, szemlélődősebb attitűd vette át, ahol a korábbi összetevők a címhez méltóan egy leheletnyit borúsabban festik komorabbá a hangulatot, az előző album AC/DC-s aréna bombasztjának rovására. Nos, ez van, akinek jó hír, nekem momentán nem, és már ereszteném is a tömjénfüstöt, hogy a pokolba kergessem a Foxot rossz irányba terelő patást, ha a dalok lényege, a nekem szóló dallamok nem enyhítenék az elkövetett bűnöket. Persze azt nem értem, hogy egy Lucifer című albumon hogy lehet a szerzemények mintegy egyharmada ballada, vagy középtempós romantikus enyelgés, de nem is akarok olyan titkok tudója lenni, amiket egyenesen az ördög súg a fülünkbe. Fox mindenesetre bedőlt ezeknek, és lelke legyen rajta, még akkor is, ha a gitárszólók most dominánsabb összetevőként alakítják a dalok vázát, és a korai Aerosmith hatása jótékonyan rejti el a balladák könnyfakasztó giccsességét - de kérdem én, Dennis Ward producerként miért akar egy amolyan svájci rádiós bandát faragni az alapvetően ösztönből, zsigerből zenélő Foxékból, mert talán itt van a kutya, izé, a róka elásva...

Persze nem kell hősünket temetni, a címadó ironikus megközelítése, vagy a kezdő szerzemény hipnotikus, ősrockos lüktetése mellett azért bőven van mibe kapaszkodni, hogy végül pozitívra hozzam ki a végeredményt: a "Gimme Your Love" Def Leppard-os kórusa, vagy a záró "Right To The End" kőbe vésett riffjei az idei év kedvenc pillanatai közé tartoznak. Mégis, nem tudok felhőtlenül örülni, mert hiába hallgattatják magukat a dalok, semmifajta meglepetéssel nem szolgálnak, a patikamérlegen kimért összetevők instant élvezetének gyakran keserű az utóíze. De ne csodálkozzunk, mit is várhatnánk mást egy ördögi paktumtól?

Garael