Kiadó:
AFM Records

Honlap:
myspace.com/silentforceband

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, több okból is. A kilencvenes-kétezres évek egyik legalulértékeltebb dallamos metál bandája ugyanis visszatérő lemezén – nomen est omen, csendben, de annál erőteljesebb módon – szupergruppá alakult, a Woodoo Circle-lel és a Primal Fearrel ismertté vált Alex Beyrodtnak olyan társakat sikerült toboroznia az új lemezhez, amire csak az nem csettinthet nagyot, akinek levágták az ujjait. Igaz ugyan, hogy a mikrofonnál már nem a névjegyét a korai SF albumokkal bearanyozó D. C. Cooper áll, ám utóda, Michael Bormann, bár egy kissé más stílusban, de szintén képes a csillagokat leénekelni az égről, ráadásul ha azt mondom, hogy a basszust Matt Sinner pengeti, akkor máris kiálthatjuk, hogy nini, a Primal Fear új köntösben! Ez persze nem igaz, már csak azért sem, mert itt bizony a billentyűs az az Alessandro Del Vecchio, aki a dallamos metál újkori vonulatának egyik legmarkánsabb képviselője, nem csoda, hogy jelenléte – akár a dallamalkotásban, akár az instrumentális játékban – rátelepszik az albumra, ami a gitáros-főnök vezénylői státuszát tekintve nem kis teljesítmény.

S hogy ezek ellenére miért vagyok egyben szomorú is? Mert amit nyertünk a réven, azt elvesztettük a vámon (lehet, hogy fordítva, már nem emlékszem). A SF ugyanis a korai, Judas Priest világában tobzódó zöngemények után rakétasebességgel alakult át azzá az egyedi zenei univerzumot létrehozó bandává, melynek világát a neoklasszikus gitárhoz passzolva Cooper elidegenítő, ám unikális dallamai alkották, olyan csodálatos hibridet alkotva, aminek beskatulyázásához nem lenne elegendő a világ összes gyufagyára sem. Az a kissé modoros, ám szívbemarkoló orgánum, amivel az énekes a gyakran meghökkentő gitárszólókat az űrbe repítette, egyediséggel párosuló "brand"-et eredményezett, ezt pedig csak kevés mai banda mondhatja el magáról, ráadásul mindezt a neoklasszikus stílus korlátozott keretei között. Nem csoda hát, ha ezt a hangzást nem tudja pótolni semmi, tökéletesre csiszolt, ám a mai színtéren már közismertté játszott heavy rock, aminek akár az idei évben is, de több koronázott királya van (lásd: Eden's Curse, Magnus Karlsson, House Of Lords, vagy a keményebb kötésű Gotthard). Hiába hát Bormann káprázatos, erőből jövő teljesítménye, ha éppen azt a finom érzékenységet vesztette el a csapat, ami a korábbi albumokat fémjelezte, és hiába Vecchio tehetsége, ha manírjait már több, egyenletesre polírozott albumon hallottam. S hogy ez bűn lenne? Igen, még akkor is, mikor több első ligás banda éveket adna a karrieréből, ha ilyen teljesítményre futná, és tulajdonképpen nincs is igazam, ha a végeredmény egységes színvonalát nézem. Mégis, éppen az az izgalmas, hideg, távolságtartó, ám váratlan kincseket rejtő attitűd hiányzik, ami kiemelte a SF-t a tucatból.

Most persze jogosan fújhatsz rám, főleg, ha nem ismered az együttes korábbi albumjait, mert a "Rising From Ashes" az idei év egyik legjobb stílusbeli produktuma, még akkor is, ha Bormann (aki a klipnótában élete egyik legvarázslatosabb teljesítményét nyújtja) Vecchioval együtt nem tudott kibújni a bőréből, és Beyrodt védjegyszerű riffjein felülemelkedve sikerült uniformisba bújtatni a bandát. Megtörlöm hát a síró szememet, és hallgatás közben próbálok nem gondolni arra, hogy a Silent Force-t hallgatom, mert ezzel a kegyes csalással rengeteget nyerek: egy újabb kiváló bandát a heavy rock műfajában, elképesztő énekesi bravúrokkal és a szokásos Beyrodt-féle minőséggel.

Garael