Kiadó:
Playground Music

Honlapok:
www.new.aholaband.com
facebook.com/aholaband

Ehol e az új Ahola! – csodálkoztam rá a finn vokál-üdvöske második szólóalbumára, hiszen egy finn téli harcos fehér álcaruhás rejtőző képességével bújt el a lemez megjelenésének híre, bár az is lehet, hogy én vagyok a hibás. Miért is nem nézegetem a finn Metal Hammer aktuális számát – mentségemre szólva egy kukkot sem értek feltételezett nyelvrokonaink ékes beszédéből. Ja, de, a voi (vaj), menna (menni), sarvi (szarv) szavakat azért ki tudom következtetni, bár ezekből legfeljebb az utolsónak van némi relevanciája egy metal zenei írásban, az is legfeljebb akkor, ha valami ördögimádó csapatról van szó – jelen esetben azonban szó sincs erről, Ahola barátunk megmaradt azon a terepen, ahol igazán otthon érezheti magát. Mondjuk igencsak dimbes-dombos, szabdalt vidék ez, mert a kínált zenei anyag úgy csapong a stílusok között, mint elődje, sőt: itt akár egyetlen szerzeményen belül is olyan ugrásoknak lehetünk fültanúi, melyekért cserébe Hulk azonnal indulat-terapeutát fogadna. Hallgasd csak meg a "Road Of Creation" Ozzy-érás alap riffjét, és a hirtelen váltással erre ülő aréna-rock refrént, egyből megérted, miről is beszélek.

De ha már Sabbath: a "Still Metal" Heaven and Hellből kölcsönzött felvezetése olyan hirtelen torkollik egy echte, együtt bömbölős, prosztó Manowar harci indulóba – naná, ilyen címmel -, hogy még a fejünket sincs időnk behúzni a szónikus csapások miatt – igen, kérem, itt bármi megtörténhet, és meg is történik. No, persze, csak bizonyos stíluskeretek között, mert ha a hangvétel kicsit szigorodott is az első album óta, az alap az a dallamos, játékos heavy/aréna rock/metal, aminek meglétét Tartuffe kolléga úgy hiányolta Pretty Maids kritikájában. Ahola azonban többet tud a szimpla panelek tologatásánál, a "The Final Incantation"-ben olyan keleties-folk témát hoz, amire egy müezzin is büszke lenne, már ha az iszlám mecset alkalmazottja ki tudná énekelni azokat az üvegrepesztő hangokat, amit finn kollégája. És ha már Black Sabbath idézésről beszéltünk, megkapja a magáét a Led Zeppelin is, a "Dog" – nem véletlen a cím – áthallásos dallamaiban Ahola Plantet idéző tehetséget plántál, és a "Rock 'n' Roll" végre egy olyan AC/DC nóta, aminek vokál-élvezetéhez nem kell egy alternatív univerzumba lépnünk.

Ahola mellett meg kell említeni a gitáros hol neoklasszikus, hol bluesban gyökeredző játékát, ami azonban kellő teret ad a főnöknek – ettől függetlenül azok is élvezhetik a számokat, akik számára a metalban az ének csak a gitár utáni második hangszer.

Maximálisan elégedett vagyok barátunk teljesítményével, és a némi eklektika ellenére is egységesebb anyagnak érzem, mint Gus G. legutóbbi albumát – mondjuk itt legalább egy énekes dolgozott végig az anyagon, remélem, hogy rajtam kívül lesznek még olyanok, akik ezek után néha rá-rá fognak nézni a finn rockzenei lapokra is.

Garael