Dr. David Glowackit, a Stanford vendégprofesszorát nemrégiben úgy hajították ki a bristoli Old Vic színházból, hogy lába nem érte a földet. Professzor úrnak annyi volt a bűne, hogy a karót nyelt sznobok között egyedüliként érezte át Händel Messiásának drámai erejét. Az oratórium Halleluja kórusa alatt nem bírt már magával és elindult volna a nagyon fel sem emelt kezek tetején egy laza crowd surfingre, amelyre az úri közönség kevésbé volt vevő. Itt is leírtuk már többször is, most újra megerősítjük, hogy a klasszikus zenei koncerteken elvárt, kimért viselkedésnek egyszerűen nincs zenetörténeti előzménye, az egy modern, elitista kreálmány, ami egyben és ebből következően természetellenes is.

A drámai erővel rendelkező zene lényegénél fogva átjárja a lelket, felemel, megmozgat, és ezt valahogy le kell követni a testnek is. Bizony, bizony, ha tetszik, ha nem, egy korabeli Liszt, esetleg Paganini koncert hangulatában, pózaiban, előadó és közönség interakciójában sokkal inkább emlékeztetett egy rockkoncertre, mint visszafogott, csendes előadásra, ahol a tételek végén esetleg elengedjük a visszatartott szellentést köhintést.

Lassan meg is érkezünk Eindhovenbe, ahol ezúttal (szerencsére már sokadjára) egyesült a két világ. A heavy metal és a klasszikus zene eszköztárának társítása falakat képes lebontani, minden értelemben. Itt nyilván Glowacki urat sem dobták volna ki a viselkedése miatt, és a belinkelt videó alapján pedig mindenki győződjön meg arról, mekkora energiák szabadultak (f)el a teremben.

Bármennyire is vonzó (és mára divat is…) a heavy metal mellé nagyzenekart rendelni, a megvalósítás többször eredményez fiaskót, mint minőséget. Önmagában ugyanis kevés a szándék. Tapasztalataim azt mondatják, hogy legalább egy embernek kell lenni a bandán belül, aki mindkét világot részleteiben is ismeri. Klasszikus képzettséget (is) szerzett metal muzsikus nélkül ezek a próbálkozások nem többek parasztvakításnál. A drámaisága és kifejező ereje miatt ugyan a klasszikus zene és heavy metal egyenes ági rokonok, de önmagában a profi egymás mellé illesztés (Pl. Metallica: S&M) ürességet hagy maga után. Ahhoz, hogy életre keljen és igazi, mindent átható ősereje legyen, össze kell őket gyúrni, ahogy azt pl. Viktor Smolski teszi nem kis kompetenciával a Rage zenekar élén.

Az abszolút színpadra termett Simone Simons énekesnő fémjelezte holland Epica egyértelműen az utóbbi és egyben nehezebb utat járja. Ha Smolskihoz hasonló zseni talán nincs is a csapatban, mertek nagyot álmodni, így a megvalósítás az egyik legletaglózóbb lett, amit eddig valaha láttam és hallottam a klasszikus zene és metal fúziójában.

És most legszívesebben csupa nagybetűvel írnám, hogy emberek, itt a miskolci Reményi Ede Kamarazenekar és a Miskolci Nemzeti Színház kórusa, mintegy 70 főnyi hazánkfia csapatja a metalt, nem akármilyen színvonalon! A Regős Zsolt karmester vezette zenekar láthatóan felszabadultan, jó hangulatban válik főszereplőjévé a három órás eseménynek. Nagyon nagy büszkeség és köszönet, bárkit, bárkiket is illet az elismerés.

Jómagam messze nem vagyok a csajos bandák nagy barátja, de itt nem rövidhajas, symphonic szalon-gót tingli-tangli akármiről van szó, hanem piszkos jól megírt, monumentális, olykor a metal legdurvább szélsőségeiig merészkedő, professzionális, végletekig kidolgozott és nagyzenekarral, kórussal összehangolt kompozíciókról, fölényesen biztos, virtuóz hangszerkezeléssel, amelyhez lenyűgöző képi világ is társul a pazar színpadképnek, megvilágításnak és pirotechnikának köszönhetően.

Glowacki professzor úr, Önt még "odaát" egy jó ideig úgyis ki fogják vágni a hangversenytermekből, ha engedi, hogy a muzsika átjárja a lelkét, ezért jöjjön át hozzánk és vigyázó szemeit vesse Eindhovenre és az Epicára! Nem fog csalódni. Szörfre fel!

Túrisas