Kiadó:
Mascor Label

Honlap:
facebook.com/rockcandyfunk

Annak ellenére, hogy ebben a nemzetközi kollektívában komoly, elismert muzsikusok szerepelnek, a Rock Candy Funk Party nem számít nagy névnek a szakmában, itthon meg aztán végképp alig hallott róluk valaki. Ennek többek között az lehet az oka, hogy az instrumentális jazz rock/funk fúzió nem mozgat meg tömegeket, inkább klubokba való, pl. éppen olyanokba, mint amilyen a legendás The Iridium Jazz Club a New York-i Boradway-on, ahol 1994 óta - majdhogynem stílusra, műfajra való tekintet nélkül - gyakorlatilag mindenki fölléppett már, aki számít. Na jó, némi túlzással... Mindenesetre Lee Ritenourtól, Jeff Becken át Yngwie Malmsteenig és Vinnie Moore-ig irgalmatlanul sokan.

Recenziónk tárgya egy olyan 2CD+DVD kombó, amit 2013. június 7-8-9-én rögzítettek az említett klubban, s amit a brit Amazonról kb. 2400 forintért sikerült megrendelnem (postaköltség inkluzíve). A furcsa nevű jazz fúziós kollektívát Tal Bergman dobos és Ron DeJesus gitáros alapították (ők is a fő dalszerzők), majd sikerült maguk mellé leigazolniuk Joe Bonamassa gitárost és Mike Merritt bőgőst. Természetesen a stúdiólemezeiken (We Want Groove - 2013, Groove Is King - 2015, The Groove Cubed - 2017) sok más híres muzsikus is megjelenik, pl. Randy Brecker trombitás, Renato Neto billentyűs és Daniel Sadownick perkusszionista. A két utóbbi zenész élőben is együtt játszott velük a kamerákkal rögzített koncertsorozaton.

Az RCFP groove-vezérelt jazz funkot játszik meglehetősen rockos fölfogásban, de még élőben sem szállnak el az improvizációkkal, a viszonylag egyszerű dalszerkezetekben ugyan komoly hangszeres szólók játsszák a főszerepet, a muzsikusok nem borulnak el, a szólók nem teszik próbára a kevésbé jazz-orientált hallgatók türelmét sem. A legtöbb dalra még simán táncikálni is lehetne a diszkóban. Mármint ha a mai fiatalokat nem a primitív, túlvezérelt, monoton lüktetés és a minimál zenei körítés motiválná...

Zeneileg egyetlen kifogásom talán az lehetne, hogy az egyébiránt zseniális billentyűs, Renato Neto néha elég köbükisen szól (ezt nyilván szokni kell), valamint, hogy akármekkora húzónév Joe Bonamassa, itt (persze tudatosan) eléggé háttérben van - gyakorlatilag végig a billentyűk mögött "bujkál". Tudom, ez is a "kákán a csomót" tipikus esete, de szerintem ide nem kifejezetten ő, egy dominánsan blues gitáros kellett volna (bár sokszínű szólista elképesztő repertoárral), hanem valami fúziósabb hajlamú gityós ... nem is tudom, talán Mohai Tamás. Szerintem örömmel fogadta volna el a New York-i meghívást... :)

A koncert szetlistája természetesen az első, 2013-as bemutatkozó albumra koncentrál (mivel 2014-ben jelent meg), így nem túl hosszú. Érdekes, hogy a konfokat kivágták a számok közül, a dalok a három éjszaka föllépéseiből és nem az eredeti sorrendben lettek kiválogatva. Ennek van hátránya és előnye is: a "lájv fíling" így kicsit visszább lett véve, viszont zeneileg egységes, zavartalan folyamként ragad magával. A DVD-n szerepel egy interjúkkal teletűzdelt rövid dokufilm is, aminek a hangminősége viszont elég gáz, a hangmérnököt szívem szerint erélyesen ülőgumón billenteném.

Nem mondom, hogy kvintesszenciális cucc, de olyanoknak, akik kajolják ezt a műfajt, kifejezetten élvezetes látni- és hallgatnivaló. Talán ideje lenne ápdételni,  s kiadni egy olyan DVD-t, amely már mind a három album legjobb számait tartalmazza.

Tartuffe