Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.unisonic.de

H. Sanyi mentorom örökbecsű mondása szerint az ember úgy fejlődik, ha példaképet választ magának, és megpróbál túlnőni rajta. (Még szerencse, hogy Sanyi 210 centi magas, legalábbis a saját állítása szerint: biztos azzal a centivel mérte, amivel a gazdasági növekedés grafikonjának hosszát az örvendező politikusok.) Nos, ha a Unisonicnak nem is sikerült ez a mutatvány, azért lehetetlen lenne letagadni az igyekezetet, még annak ellenére is, hogy az elkészült produktum csak úgy tudja felidézni a Helloween sikeres – és kevésbé sikeres – időszakait, ahogy Frankenstein szörnye az alapanyagként szolgáló valamikori bűnözőket – hol itt egy kis darab, hol ott… No, de ne legyünk morbidak, inkább örüljünk, hogy van itt minden, ami a tökfejesek nevéhez köthető, sőt, még ezen is túl, hiszen a "For The Kingdom" felvezető dallama olyan csodálatosan lop a Scorpionstól, hogy az már igenis megbocsátható, mert aki így tudja a közismert sorokat euro-powerbe csomagolni, az talán még a "Wind of Change"-ből is képes lenne "Keeper Of The Seven Keys"-t fabrikálni.

Most persze lehet engem tökmagokkal köpködni, de a tények azok tények. A prológust követő három szerzemény a Keeper albumokat, illetve a "Pink Bubbles Go Ape" jobban sikerült darabjait idézi, és a lelkes rocker szeme örömkönnyekbe lábadhat a kétlábdobos Kiske-vágtákat hallgatva, ezredszerre is bebizonyítva magának, hogy a kurvalét igenis lehet adekvát. De hogy ne legyen teljes az öröm, az album második harmada némileg széteső képet mutat, annak ellenére, hogy a felbukkanó dalok egytől egyig remekelnek önmagukban. Hallgasd csak meg a "Not Gonna Take Anymore" arénatémájára, valamint Zeppelines riffjére épülő gitárszólót, és a koncertekre készült együtténekeltetős sorokat, vagy a "Night Of The Long Knives" lassú felvezetőjére libabőrt okozóan érkező Kiske kiállást, azt hiszem, hogy a germán metál szeretetétől függetlenül ér fülig a szád, jóllehet ezek a darabok inkább a rockosabb Misit idézik. Hiába, ha az ember mögött egy Kai Hansen nevű úriember szolgáltat inat merevítő dallamos gitárszólót, akkor könnyen nyúlhat vissza az olyan albumokhoz is, mint az első Helloween lemez, mert a "Find Shelter"-ben könnyű felismerni a speed-metalos (Judas közeli) gyökereket és az életműben már többször is felbukkant dallamokat.

A "When The Deed Is One" aztán ismét vált, és a Chameleon album "In The Night" c. szerzeményét kapjuk meg új köntösben – tuti Kiske ötlet –, de Istók uccse, ezzel az énekhanggal még ez is tolerálható, és ha már vokalizálás, akkor meg kell jegyezni, hogy pacsirta barátunk ezúttal jóval egyenesebbre veszi a figurát. Kevesebb a sokakat idegesítő sorvégi lebegtetés, a hangterjedelem és az orgánum azonban a régi, mint ahogy Hansen dallamérzékenysége, valamint szólóalkotási képessége is: ebből a párosításból pedig úgy gondolom, rossz nem jöhet.

A lemez záró részében aztán visszakanyarodunk a speedelősebb érához, ráadásul még a japán bónusz is elbűvölően hasít, jóllehet inkább egy játékos, amolyan Weikath-féle ökörködés: ez azonban mint tudjuk, a szigetországban nem lehet akadálya a sikernek, ott még a német poénokon is udvariasan mosolyognak.

Tudom, hogy a Unisonic nem a Helloween Hansen-féle ellenlábasaként alakult, de a lemezen szereplő rengeteg utalás mégis felkelti bennem a gyanút, hogy valami ilyesféle irányba mozdulhat a dolog – ráadásul a "Light Of Dawn" legjobb pillanatait igenis a szögletesebb, metálosabb dalok szolgáltatják, még akkor is, ha ebben egy egész életmű dalkészletének mankói állnak támasztékul. De tudjátok mit? Szeretnék én ilyen mankókkal bicegni, mit bicegni, vágtázni…amúgy speedelős üzemmódban.

Garael