Kiadó:
Warner

Honlap:
facebook.com/ScintillaProject

A Hybrid volt az a sci-film, melynek témájából és színészvezetéséből adódóan a történet csúcspontján nem volt ciki megkívánni egy farokkal rendelkező, kopasz nőt, vagy alient, vagy "mittudoménmit". Ja, amiről szó lesz, az mégsem az a film, csak a címük és műfajuk azonos, de oda se neki: a 2014-ben bemutatásra kerülő történet inspirálta annak a szuper-projektnek – és a lemeznek – a létrejöttét, ami már önmagában is hibrid párosítást valósított meg, hiszen a szép emlékű Balance Of Power ritmusszekciója mellé sorakozott Andy Sneap gitáros és producer társaságában egy olyan hang próbálja az elidegenedést zenei formába önteni, akit ez idáig inkább a történelmi emlékekhez köthette a nagyérdemű, mintsem a jövő génkutatási problémáinak boncolgatásához.

Biff Byford, aki a legutóbbi igen jól sikerült Saxon album után ezúttal egy rockosabb, epikusabb irányú zenei világba csöppent, talán furcsa választásként hathat, hiszen a történeti koncepciót tekintve az öreg szász harcos hangját nem egy Nils K. Rue féle dehumanizáló attitűdhöz köthetjük, ám a lemezt hallgatva azt kell mondjam, szerepeltetése telitalálat volt. Azt már korábban, a szimfonikus/unplugged albumuk során meg kellett állapítanom, hogy Byford hangja meglepően kifejező tud lenni, még így, hatvanon túl is, sőt, mintha az öregedéssel olyan érzelmi árnyalatokat is képes lenne tolmácsolni, melyekre korábbi éveiben nem volt példa. Ráadásul az elkészült lemez nem a Balance Of Power sci-fi hangulatú, hideg hangvételében íródott – ahhoz tényleg jobban illett volna Rue, vagy a banda eredeti énekeseként is szereplő Lance King –, a szomorkás, mesélő, néha el-elkalandozó dallamok sötét jellegére Biff meglepően érzelemdús tónusokkal vázolja a maga festette zenei képet, ami borongós, melankolikus jellege mellett mégis tartalmaz valamit a tábortüzek mesélő kedvű vándorainak juttatott melegségből.

Furcsa, elgondolkodtató panorámát festenek a dalok, és ha hasonlítanom kellene, nekem a Ten sci-fi korszaka ugrana be kicsit fémesebb/keményebb-kötésben: a brit jellegű dallamok kibontakozásához adott bőséges idő, az aprólékos, kidolgozott kíséret, a mesélő jelleg, no és persze az azonnal ható melódiák talán az olvasókat is ennek a többet érdemelt csapatnak a felidézésére ösztönzik. És hogy mit tudnak kezdeni az albummal a keményvonalas Saxon fanok? Meggyőződésem, hogy Byford dallamai miatt nem fognak a kardjukba – ami természetesen szász pallós – dőlni, még akkor sem, ha a lemez koncept jellege által leginkább egyben hallgatva fejti ki teljes hatását, jóllehet a kezdő, címadó szerzemény, valamint az "Angels" akkora metal slágerek, amekkorákat Biff anyacsapata is csak jobb pillanataiban tudott összekotyvasztani a genetikai laboratóriumban, és a "Pariah" Sneap szólójától minden ortodox heavy metal hívő azonnal sci-fi rajongóvá válhat.

Kissé igazságtalannak érzem, hogy a zenei témák tolmácsolásában nagy szerepet játszó billentyűs személyéről sehol nem esik szó – hacsak nem valamelyik tag játszotta fel a szinti-sávokat –, aki mert elszakadni a sci-fi téma által "megkövetelt" hideg-fémes, space rock effektvilágtól, emberközelibbé és befogadhatóbbá téve a koncepciót,

Kellemes és eléggé elhallgatott meglepetése az évnek a The Scintilla Project albuma, ami igazi hibridként teremthet élvezetes perceket a Saxon rajongóknak, valamint a progresszív brit heavy rock szerelmeseinek egyaránt.

Garael