Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/pages/AllenLande

Tolkki kreatív-függvényének – ahol az x tengelyt hangulati-állapota, az y értékeket pedig az elkészült dalok színvonala határozza meg – jellemzően hullámzó görbéje ezúttal felfelé tartó szakaszába érkezett, miután a mélypont (Avalon II.) mind kritikai, mind kereskedelmi szempontból olyan mértékben  hasalt el, hogy azon még Cameron negyedik dimenziós néző, illetve hallópont újítása sem tudott volna segíteni. Az persze eleve kiszámítható volt, hogy két ilyen énekessel nem lehet olyan üres halmazt alkotni, mint a női vokállal feldúsított gót/pop-rock metál opera folytatásával – hiába, a matematika általában a férfiak világa, a metál pedig – legalábbis az én értelmezési tartományomban – még inkább.

Bevallom, különösen az sem rázott meg, hogy Magnus Karlsson produceri-dalírói-gitárosi szerepét az ex-Stratovarius főnök veszi át, mert jóllehet az első két duál-album minden tekintetben kiváló alkotás volt, Kalrsson mégiscsak inkább az AOR felől közelítette meg a dalokat, ami úgy aránylik Tolkki ismert eszköztárához, mint fűzfavessző az acélszablyához. Előzetes felvetésem be is igazolódott, hiszen a lemez első négy dala ott folytatja, ahol Timonak az Avalon I-nél, esetleg a Revolution Renaissance-nál folytatni kellett volna. A nyitó "Come And Dream With Me” ugyanis rögtön az Avalon parádés Allen perceit idézi, a "Down From The Mountain" akkora Stratovarius sláger, amilyenből évtizedenként csak egy akad – már ha nem Tolkki-féle időszámítást használunk –, az "In The Hands Of Time" pedig – a konkrét dallamlopás ellenére – még azon tökfej rajongók szemébe is könnyet csalhat, akik szerint csak egy isten létezik: Kiske. Az pedig, hogy ebben a lemez-univerzumban rögtön kettő akad, nem hit kérdése, hanem hallásé: Allen és Lande hangja a hasonló karakterek mellett is sikeresen egészíti ki egymást, és talán még párbajról is beszélhetnénk, ha ellenfelek helyett nem fegyvertársakról lenne szó.

A dalszerzésbe Lande is beleszólt, ami eléggé markánsan különíti el azokat a szerzeményeket, melyekben a norvég csodavokalista is közreműködött: jellemző, vontatott dallamvezetése kissé megosztóvá teszi az albumot, ahol Tolkki egyenes vonalú, metál közeli slágerei mellett Jorn kissé kifacsart és nehezebben emészthető témái határozzák meg a kialakult összképet. A "Lady Of Winter", a 2Hymn For The Fallen", vagy a címadó elszállósabb, borongósabb hangulatú Lande-leképeződése azonban többnyire csak Tolkki egyértelműbb világához képest jelenthetnek unalmasabb perceket, de azokat is meg tudom érteni, akik szerint a "The Great Divide" Sabbath hangulatú riffjei, valamint a remek Tolkki szóló ellenére sem tud kilépni az utóbbi évek kreativitás-hiányos Jorn cipőjéből, és a Tél Úrnője is legfeljebb egy jellegtelen Tarja albumon lehetne előadó-releváns vezető sláger. (Az más kérdés, hogy a gitáros által adott instrumentális keretek a legutóbbi három Lande-szólóhoz viszonyítottan is az utóbbi évek legjobb Jorn teljesítményét kerekítik ki.)

Mindehhez járul hozzá a már említett vokális teljesítmény, amihez hasonlót régen hallottam: Allen szerencsére nem a rekesztős formáját hozza – ami egyébként úgy is világszínvonalú, így azonban… –, Lande pedig pia ide, dalszerzői szürkeség oda, nem véletlenül korunk vezető hard rock énekese.

Most persze lehet azon vitatkozni, hogy megérte-e a karmesteri váltás, hiszen akik a himnuszos metál felől közelítik meg a zene szeretetét, azoknak a Tolkki-féle koncepció minden bizonnyal szimpatikusabb, de úgy gondolom, a Kalrsson tábor sem fog úgy tekinteni az albumra, mint egy hatalmas szakadékra, ami jelen és múlt alkotói színvonala között tátong.

Garael