Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/harmonysweden

Emlékszik még valaki Daniel Heimanra? Zseniális énekes, hatalmas torok, amilyenből a magasságos Isten kifürkészhetetlen (és felőlem nézve nagyon igazságtalannak tűnő) végzése révén aránytalanul sok van Skandináviában (felénk meg édeskevés). A srác jellegzetes sikolyaival tette le névjegyét a hirtelen halált halt svéd power formációban, a Lost Horizonban, majd készített Fredrik Olsson gitárossal Heed néven egy szerintem csúcskategóriás lemezt (The Call, 2006). Ezek után szinte nyomtalanul eltűnt, nem kis csalódást okozva a rajongóknak (pl. nekem).

És vajon ki emlékszik Markus "Varázsló" Sigfridssonra? Egy Magnus Karlssonhoz hasonlóan zseniális gitáros-zeneszerzőről van szó, akinek nevéhez olyan formációk kötődnek, mint a keresztény szövegvilág és európai power metal muzsika szerelemgyermekeiként fogant Harmony és 7days, valamint a progresszív jegyeket magán hordozó DarkWater. Aki oldalunkat évek óta figyelemmel kíséri, már mindhárom együttesről értesülhetett tőlünk.

Sigfridsson 6 év elmúltával látta elérkezettnek az időt arra, hogy a 2008-as toplistám élén szereplő "Chapter II: Aftermath" után új Harmony lemezt adjon ki. Számomra ismeretlen okokból ezúttal nem kedvenc énekesével és társzerzőjével (a DarkWaterben is kulcsszerepet játszó) Henrik Båth-tal dolgozott, hanem a bevezetőben említett és hosszú időre méltatlanul mellőzött Daniel Heimannal. Amikor erről tudomást szereztem, ujjongtam az örömtől, hiszen két ilyen nagy formátumú muzsikus egyszerűen nem hibázhat!

Sajnos bizonyos mértékben csalódnom kellett. Heiman érthetetlenül visszafogott, talán a dalok hangfekvése és a keverés sem kedveznek neki, mindenesetre a Heedben vagy a Lost Horizonban ennél sokkal jobb teljesítményt nyújtott. Ami pedig Sigfridssont illeti, dalszerzői kvalitásai manapság – úgy látszik – féllángon égnek. A 2010-es DarkWater (Where Stories End) ugyan kifogástalan volt, de az ezzel majdnem egy időben megjelenő 7days már közel sem sikerült olyan jól.

Nem kis keserűséggel mondom, hogy a "Theatre Of Redemption" inkább hajaz a legutóbbi 7daysre (Into Forever), mint az egykori toplistás (és Túrisast kollégát is lassan, de biztosan lehengerlő) Harmonyra. Nehéz elmagyarázni, hogy mi a probléma. A hangzás ugyan arányos, tiszta, éles, majdnem tökéletes és Sigfridsson is nagyokat szólózik, de az ember nehezen tud megszabadulni attól a gondolattól, hogy Heiman ennél jóval többre hivatott. Ráadásul a Harmony eddig pörgősebb volt, de itt sok lassúcska tétel kapott helyet (Inhale, Son Of The Morning, What If, You Are). Szinte szégyellem leírni, de kevesebb proggerkedés kellett volna ide, gyorsabb tempó és fogósabb dallamok, amikben Heiman kedvére kiélhette volna magát.

Bármennyire is dolgozik bennem a kihagyott ziccer érzés, azért a félreértések elkerülése végett muszáj tisztáznom: ez egyáltalán nem rossz lemez, sőt, a kategóriájában kimondottan erős, de jobb is lehetett volna (mondjuk úgy 5-6 olyan számmal, mint a lemezt záró "In Search Of"), vagy legalább annyira jó, mint az elődje. Persze ez már az a kategória, amikor ha meg akarod tudni, jól nézel-e ki, hiba Brad Pittet venni alapul, tanácsos például Steve Buscemihez mérni magad.

Tartuffe