Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/cainsoffering

Biztos vagyok benne, ha a metálban is működne az "egyslágeres karrierkép" modellje, a Cain's Offering évekig haknizhatná körbe Európát legújabb lemezének "I Will Build You A Rome" című szerzeményével: olyan tipikus, euro-power archetípusos sláger született, amit áthangszerelve és ünnepélyesre igazítva bármelyik új államnak el lehetne adni nemzeti himnuszként. Már ha a pátosz és a romantikus hevület a nemzeti értékek között szerepelne…

De kezdjük az elején. Megvallom őszintén, a csapat 2007-es debüt albuma után egy lyukas garast sem adtam volna, hogy lesz még folytatás, és hiába voltak az új lemez születését megelőző nyilatkozatok, miszerint kijavították a hibákat, és ezúttal nem fogják túlkomplikálni az albumot, nem igazán hittem a sikerben. A "Gather The Faithful" ugyanis nem azért lett bukás, mert elrafinálkodták a dolgot, hanem mert gyenge dalok szerepeltek rajta, amin nem segített a csapatot alkotók nevéből eredő értéknövelő brand sem. Aki ugyanis nem tudná, a zenekar egy amolyan szupergrupp, melyben a Stratovarius két – Kotipelto ének, Johansson billentyű –, és a Sonata Arctica egy volt tagja – Liimatainen gitár – szerepel, így joggal várhattuk volna el, hogy a "megszületett gyermek" ne a család gyenge képességű utódja legyen, aki szüleitől az ambíciót örökölte, a tehetséget azonban nem.

Az első megszellőztetett dal után azonban robbant a bomba: az említett Rómateremtő úgy csigázta fel érdeklődésemet, mint kamasz fiúét a nyitva hagyott lányöltöző, és szerencsére az említett számmal nem is fogyott el az összes pukkantani való, bár akik egy Stratovariustól eltérő világú lemezre fogadtak, azok tépjék össze szelvényeiket, mert ezúttal nem jött be a tipp. Itt ugyanis van minden, amitől az egyszeri rajongó örömkönnyekben törhet ki, és ha néha érezhetően szellősebb is az anyag, mint amit a kissé feszesebben játszó anyacsapattól megszokhattunk – bár ellenpélda itt is van, halld a korai vágtákat idéző "Constellation Of Tears"-t – , csak az nem érezheti magát a Stratovarius teremtette zenei világban, aki ágyúk mellett töltötte az elmúlt húsz évet, és ezért igazoltan süket. Van itt hát minden, ami jó volt a Tolkki-érában (és jó a mostaniban): fütyülésre ingerlő, szilaj csikóvihánc, power-zúzdába oltott metálcsárdás, fémes-kényes szapora, sőt, az elmaradhatatlan epikus dallamfolyam is – "Too Tire To Run", fenomenális! –, ami ugyan hosszban elmarad a megszokott érzelmi áradattól, ám színvonalát tekintve ott toporog klasszikussá érett elődei mellett.

Mindemellett vannak még csemegék: azt nem tudom, hogy a bandafőnöknek milyen a humora, de az "Antemortem" olyan fricska a Nightwish felé, amitől biztos könnybe lábad Tuomas szeme (még szerencse, hogy eme párbajt okozó aktus mostanság csak a legritkább esetben torkollik konkrét fizikai kontaktusba), bár a hangos röhögés tényét azért kétlem, ha Dagobert bácsi leghűségesebb finn padavanja meghallja az ismerős megoldásokba torkolló és még némi progresszív jelleget is felmutató replikánst. Mert a furcsa című dal bizony megmutatja, hogy igencsak ingatag az a trón, amire Tuomas felmászni szándékozik, és ha csuklóból (izzadtságszag nélkül) képes egy nemzettárs hasonlót produkálni – két nagyzenekarnyi segédlet nélkül –, akkor van még mit cselekedni a királyság megszilárdítása érdekében.

A lemezen tehát orvosolták azokat a problémákat, melyek elődje bukását okozták, és tulajdonképpen egy töltelék-nélküli slágerkoncentrátumot sikerült összedobni a fiúknak. Lehet, persze, hogy van, akiknek ez nem elég, én azonban olyan fajta vagyok, aki kedvenc mákos ételeiből képes egy hónapig elélni, anélkül, hogy csömört kapna tőle – a Cain's Offeringtől pedig még bealudni sem fogok, ami nem csoda. A csodát ugyanis meghagyom a csapatnak, mindenki eldöntheti, hogy sikerült-e nekik ilyesmit alkotni.

Garael