Kiadó:
Crime Records

Honlap:
www.mariusdanielsen.com

Szerencsére még mindig érhetik meglepetések az embert, ha fordít rá egy kis időt, és a töménytelen megjelenő lemezből a számára teljesen ismeretleneknek is szán legalább egy belehallgatásnyit. Így találtam rá a szóban forgó csemegére, amely kis képzavarral élve a "metal opera vagyok" kiáltással hívta fel figyelmemet, a többi aztán jött magától. Hogy mi is? Például a szereplők illusztris névsora, mert ha projekt zenei atyjáról, a norvég Marius Danielsenről soha életemben nem is hallottam – csakúgy, mint Darkest Sin nevű bandájáról –, az olyan nevek, mint Mark Boals, Tim Ripper Owens, Edu Falaschi, Timo Tolkki, Chris Caffery, Mike LePond azokat is lázba hozhatja, akik a további, a heavy metal "B bajnokságában" kitűnőt alkotó bandák sorait erősítő közreműködőket nem ismerik: a Heavenly, Falconer, Axxis, Vision Divine, Kaledon, Tygers Of Pan Tang és még számtalan csapatból verbuválódott gárda aztán nem is okozott csalódást.

Maga a műfaj, úgy érzem, túllépte fénykorát, melynek tündöklésében az Avantasianak volt a legnagyobb szerepe, és olyan produktumokkal véste be magát a heavy metal dicsőség-könyvébe, mint a háromkötetes Genius, az Aina, az Ayreon űr-operák, a Soulspell és talán az utolsó, számomra kedves dobás, a Tolkki-féle Avalon – szigorúan csak az első rész! – az utat kikövező Savatage alkotta "Streets"-ről nem is beszélve.

Danielsen nem vállalkozott a műfaj megújítására, de amit kínál, az a megszokott panelek ellenére is szórakoztató és magával ragadó – azoknak persze, akik alapvetően szeretik a germán-skandináv power metalt, annak is a harcosabb, indulósabb fajtáját, ebben a tekintetben talán a Manowart is a hatások közé lehetne sorolni. Barátunk szerencsére erőskezű vezérként vezeti le a számtalan zenei rohamot, melyek között felesleges ellágyulásnak nincs helye, ebben a tekintetben, vagyis a hangulati többszínűségben talán kissé monokrómabb a rokon Avantasia operáknál, de oda se neki, a permanens csatahimnusz-áradat kárpótol ezért. Azt azonban óva intem, aki lesajnálóan legyint a stílus hallatán, darabos paneltologatást képzelve el: a füstölgő gitárszólókhoz nem véletlenül verbuválódott egy kisebb világválogatott, azok bizony ütnek, mint az ötkilós Népszava-kalapács, és ha a heavy metal egyik lényegét, a klasszikus gitárhasználatot nézzük, akkor a "Valley Doom" nem a völgy mélye hanem a hegy csúcsa. Ja, és ne feledkezzünk meg az énekesek teljesítményéről: a főszereplő Boals a lelkét is kiénekli, produktuma hallatán kedve van a hallgatónak két kézzel kikalapálni vasból a scream szót, hadd legyen súlya is, ne csak ereje.

A koncepció persze a szokásos, a lemez közepén elhelyezett több mint 14 perces opusz mindent összefoglal, amit össze kell, és csakúgy nem roskad össze saját terhe alatt, mint az egész album, sőt. A 12 szerzeményes csokorban töltelék dalt nem találtam, még az outro sámán-énekes megoldása is telitalálat, gondolom, hogy a történet szempontjából fontos szerepe is van, mindenesetre szokatlan, de ötletes zárás, aminek remélem, lesz folytatása. Danielsen szerint mindenképp – én pedig csatabárdokon ülve várom, hogy úgy legyen!

Garael