Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/AlmanacVS.band

A szimfonikus-power metal műfajában nem gondolom, hogy van, aki nagyobb handicappel indul, mint Viktor Smolski, ráadásul családi indíttatásból: annál, akinek az édesapja a zeneművészet professzora, jómaga pedig zeneelméletből és jazz, valamint rockgitározásból szerzett diplomát, nem hiszem, hogy van kompetensebb személy ahhoz, hogy ebben a gyakran mesterkélten giccsesnek titulált stílusban is maradandót alkosson. Mert Smolskit igazán nem lehet azzal vádolni, hogy ne tudna szintézist teremteni a szimfonikus és metal stíluselemek között úgy, hogy ne csak egy, gitárokkal és dobbal megtámogatott "klasszikusok metal stílusban" katyvasznak tűnjön az egész, és ahol a két stílus fúziójának igenis értelme legyen.

A gitáros a Rage soraiban többször is bizonyított, úgyhogy nem ért meglepetésként az Almanac ilyen aspektusú kohéziója, igaz, a "Tsar"-on a szimfonikus elemek jelenléte inkább csak amolyan untermanként értelmezhető – ebben persze nem érhette meglepetés a Rage ilyen irányú tevékenységének ismerőit és szeretőit. És hogy akkor miben is különbözik a lemez Peavy csapatának korábbi munkáitól? Hát alapjaiban igazából semmiben. A három énekes jelenléte persze releváns különbség, de egyébként én semmilyen olyan momentumot nem fedeztem fel a kilenc szerzemény között, amit a Rage munkásságában ne hallottam volna, vagy ne tudnék elképzelni: éppen ezért kissé érthetetlen Smolski Rage-ből történő távozása, bár az igaz, hogy itt aztán tényleg ő lehet a főnök.

Apró különbségek persze akadnak, hiszen a Brainstormból jött Andy B. Franck, a Woodoo Circle-ből, vagy a Pink Cream 69-ből ismerős David Readman – mellettük harmadikként a Lingua Mortis Orchestra énekesnője, Jeanette Marchewka statisztál – vannak annyira karakteres énekesek, hogy a dallamtémák területén valami újat hozzanak, de én például a nyitó "Tsar"-t nyugodtan el tudnám képzelni bármelyik szimfonikusra vett Rage albumon.

A lemez tehát jó – már csak a gitár és az énekesek miatt is –, de nem olyan jó, mint amilyenre Smolski előzetes nyilatkozatai alapján számított az ember. Smolski képességeit ugye már korábban is ismertük, Peavy pedig kiváló dallamkovács – meg merem kockáztatni, hogy ebben a fajta zenei környezetben még adekvátabbnak is hat, mint az ezúttal a perszonális és az anyacsapatokban jól bevált kliséket elhagyni kényszerülő Readman és Franck. (Readman azért csak odakanyarít egy Whitesnake ízű témát a "Reign Of Madness"-ben, úgy látszik, Coverdale világából már egy cár sem tudja kiűzni.) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a rajongók nem kapják meg azt, amire várnak, de aki meglepetésre, vagy valami újfajta megközelítésre vágyott, az csalódhat. Itt bizony ilyenekkel nem találkozik az ember, ám igazából ez az egyetlen olyan faktor, ami némi hiányérzetre adhat okot, hiszen a "Tsar" tulajdonképpen minden igényt kielégít, amit egy kiváló, ám kockázatmentes albumtól elvár az ember.

Garael