Serious Black: Mirrorworld (2016)

seriousblack-mirrorworld.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Hát nem éppen (Harry Potter) mesébe illő a szupergruppnak induló banda eddigi karriere: hiába volt a nagy fogadkozás, hogy ez most aztán egy igazi csapat (mert az kell, ugye?), és nem pénzkaszálda kreálmány, a sors – vagy valami más? – tett róla, hogy a második lemezre a zenekar fele, Grapow  és Stauch angolosan, izé, németesen távozzon, becsületükre mondva, betegség miatt. Helyüket Bob Katsionis és Alex Holzwarth foglalta el, úgy gondolom, a színvonalban – legalábbis a humán aspektust tekintve – nem történt változás, amit maga a zenei végeredmény is bizonyít.

Bevallom, a debüttől nem vágtam magam hanyatt, a megjelenés évében sokkal jobban tetszett breed másik, a Project Arcadiaban nyújtott vendégszereplése, sőt a Trail Of Murder is igen keveset fordult meg a lejátszómban, pedig imádom a kissé öntörvényű énekes hangját, és ha jó formában van, fülbalzsamozó melódiáit – úgy látszik jelen albumon sikerült kissé összeszednie magát, esetleg a társak jobban elfogadták azokat az elképzeléseket, melyek mentén breed felénekelte a lemezt.

S hogy mi is változott? Alapjaiban semmi, bár én érzek némi elmozdulást a dallamosabb stílusok felé, és a power címkét csak feltételesen ragasztanám a produkcióra. Megijedni persze nem kell, a csapat nem váltott pop-metalba, de nagyobb teret hagytak a dallamoknak – és talán a billentyűnek –, melyek egyrészt kidolgozottabbak, mint első lemezes társaik, másrészt mintha breed is több színét csillogtatná meg fantasztikus hangjának. Hallgasd csak meg a "The Unborn Never Die" belassulós részének vokál megoldását, egyből megértheted, miért is tartják az énekest az egyik legalábecsültebb tálentumnak. Azt azért nem mondom, hogy nem fordultak a fiúk némi ihletért a hasonló közegben mozgó bandákhoz: a "State Of My Dispair" kezdő riffje kísértetiesen hasonlít a Stratovarius "SOS"- ének ütemeihez, a "Heartbroken Soul" pedig szerepelhetne valamelyik fiókban maradt Dio albumon is. A lényegen ezek az apróságok azonban nem változtatnak, a felvezetővel együtt nyolc számos anyag nem tartalmaz tölteléket, és ügyesen csippent ki más stílusokból – például gótikus (Dying Hearts), vagy neoklasszikus metál (Castor Skies) – annyi színt, hogy ne legyen az egész komor fekete. Az anyagnak azonban nem ez az egyetlen érdekessége: a deluxe kiadáson öt bónusznóta szerepel, melyek tulajdonképpen ugyanolyan színvonalúak, mint szimpla-lemezes társaik. Az "Emotional Blackmail" Tony Martin korabeli Black Sabbathban fogant epikus lírája után a "The Life You Want" olyan elegánsan ad leckét a Nightwishnek, ahogy azt csak úriemberek tudnak, a "The Machine Is Broken" pedig kiválóan ötvözi az euro-powert az Accept riffekkel: ahogy a szerzemény végén breed acsarkodva ismételgeti a refrént, az az U.D.O. hívek számára magát a mennyországot jelentheti, ahol Dirkschneider hangú angyalok dalolnak a boldogok örömére. (A többi legyen meglepetés.)

Remek, bár vásárlói szempontból kissé alattomosan elővezetett album a csapat új produkciója, ahol már nem csak breed viszi el a hátán az elvárásoknak megfelelő anyagot, és ahol úgy érzem, rátaláltak arra az útra, amin tovább is haladni szeretnének – hacsak az énekes jó szokása szerint nem sértődik meg valami apróságon, mert akkor komoly fekete helyett gyászos feketén érhet véget a zenekar élete.

Garael

Címkék: lemezkritika