Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
-

Gyakoroljunk önkritikát! Nem, most nem a Rákosi-rendszer "közkedvelt" módszeréről akarok szót ejteni, amivel az egyént a rá legveszélyesebbnek tartott entitással, saját magával kényszerítették tanúvallomásra – inkább egyfajta önreflexióval akarom kritikám elején megmagyarázni azt, miért (is) nem lehetek objektív a hozzám érkező, véleményt kérő zenei anyagokkal szemben. Valószínű, hogy az egész életet meghatározó kamaszkori szerencsétlenkedéseimből adódóan –, mikor annyi kipróbált, mások által sikere vitt, akkoriban a tanulásnál sokkal fontosabbnak vélt tevékenységben (például a csajozás) buktam el újra és újra – képtelen vagyok ledorongolni, hibafeltáró "elöljáróként" fogadni azokat az együtteseket, előadókat, akik megtisztelnek azzal, hogy hozzám küldik el a kezdeti próbálkozások hibáival hemzsegő zenei anyagaikat – ezt a fajta gyarlóságot pedig a "szakma" nem nézi, nem nézheti jó szemmel, még szerencse, hogy nem ebből kell megélnem.

Egy ilyen kezdés, tudom, nem tesz jót az elkövetkező értékelésnek, de ezúttal nem kell kényszerűen átsiklanom a hibákon, mert Fygura nevű olvasónk meghallgatásra küldött kislemeze nem igényli a kritikai kozmetikázást, és ha vannak is hibái, arra inkább mutassanak rá a hallgatók. A "Let There Be" digitális felvételei ugyanis – annak ellenére, hogy tényleg szerzői anyag, mivel a hangszerek megszólaltatásától, az éneken a felvételen, keverésen keresztül minden a zenész egyszemélyes munkáját dicséri – meglepően kiforrott, egyéni látásmóddal rendelkező, és bár a hatások egyelőre néha még elnyomják a szubjektumot, mégis egyéni produktumot idéznek.

Az öt tételből álló kislemez (?) meglepő erővel képes egy olyan egységes hangulati világ leképezésére, amiben a csendes szemlélődés, és a fülbemászó, kissé elégikus dallamok alatt megbúvó kemény gitárhangzás ellentéte érdekesen felkavaró "suspense"-t teremt, amiben a kavargó érzések nem kitöréssel, hanem csendes ringatással vezetik el a feszültséget.

A dalok tehát elsősorban a lélek melankolikusabb részére hatnak – legalábbis nálam –, mégis egyfajta optimista látásmódot idéznek. A kezdő "Let There Be" reinkarnált formában, de érezhetően a valamikori Communicot idézi, bár nem annyira metalos kiállással, és ha valami hasonló "kapaszkodót" kellene még keresnem, akkor a While Heaven Weptet említeném, bár hozzájuk képest meg keményebb a hangvétel – a hangulatközpontúság vitathatatlan rokonságot mutat azokkal a modern metal stílusokkal is, ahol az érzelmi megközelítés dominanciája untermanná varázsolja a riffeket.

A négy dal tömör egység, mégis megkülönböztető árnyalatok választják el egymástól az érzelmi etapokat: hol az a capella előadásmód, hol egy finom, érzelmekkel teli gitárszóló teszi emlékezetessé és változtatja önálló karakterré a szerzeményekben rejlő zenei utazásokat. A "Let There Be" másik erőssége, hogy működik háttérzeneként is – ez a hangulatközpontú zenékre általában jellemző –, de az igazán értékes pillanatokat csak odafigyelve vesszük észre.

Fygura nem profi énekes – ez néha hallatszik is –, de magas fekvésű hangja remekül illeszkedik a hangulatközvetítéshez, és ha néha kissé bizonytalanná válik, az nem megy a minőség rovására. Az instrumentális részek azonban profi, vagy legalábbis régóta zenélő művészre mutatnak – a magabiztos gitár alatt dübörgő kétlábdob gépi jellege ugyan kissé megtöri az érzelmi egységet, de ezt egy igazi hangstúdióban könnyedén ki lehet javítani, ugyanúgy, mint az "egyszemélyi munkából" adódó "dramaturgiai" hibákat. A szövegek illenek a hangulatorientált dallamokhoz, elsősorban az egyén szubjektív világlátását, az örvénylő érzelmek kinyilatkoztatását közvetítik érzékeny, visszafogott módon.

A "Let There Be" több mint próbálkozás: érett, az egyszemélyi munkából a legtöbbet kihozó, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató zenei lenyomat – remélem, hogy lesz kibővített folytatása, és már nem csak a YouTube-on. Gratulálok hozzá!

Garael