Akarva sem kerülhettem volna távolabb stílusban az előző kritikától, késő bánat, így alakult. Az amerikai főként belpiacos metalcore, deathcore, djent vonalat ismerők számára nem lesz ismeretlen Jason neve, hiszem három nagy zenekarban is tevékenykedett korábban. Karrierjét az All Shall Perish zenekarban indította, majd a Born Of Osiris és Chelsea Grin bandákban folytatta. Állítólag nem egyszerű eset a csóka, így előbb-utóbb minden zenekarból kikerült, ami jelen esetben kifejezetten jól sült el. Azért írom, hogy jól sült el, mert az általa életre keltett szóló album minden tekintetben felülmúlja a korábbi munkásságát.

Amikor kiderült, hogy nincs más járható út, mint a szóló projekt, eszeveszett pénzgyűjtő kampányba kezdett az indiegogo oldal segítségével. Emlékeim szerint 20 ezer dolláros célt jelölt meg, ezt jócskán sikerült túlszárnyalnia, hiszen több mint, 33 ezer dollár jött össze. Ehhez a sikerhez nagymértékben hozzájárultak a zenész cimborák is, hiszen rengetegen segítettek a gyűjtés promóciójában. Ráadásul nem kis nevek, a teljes Periphery és Veil Of Maya, Rick Graham, Nick Johnston, Jacky Vincent és még sorolhatnám. A legszebb az egészben, hogy ezek az arcok szinte kivétel nélkül szerepelnek is a korongon.

Túlnyomó részt instrumentális tételek találhatók a lemezen, ezek közé ékelődik két énekes dal. A stílus a djent, technikás death és prog-metál keverékéből áll, ennek megfelelően elképesztő technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot a szerző. Nagyon jó választás volt Luke Holland a dobok mögé, egyszerűen brutál a csóka, a basszus gitáron néhány dal erejéig szerepel Danny Hauser a Veil Of Mayából, ezen felül mindent a főszereplő abszolvált.

Az "Omni" és a "Titan" vadulós kettősével indul a lemez, utóbbi különösen kegyetlen tempót diktál, teletűzdelve technikás futamokkal. Mindkettőt átlengi a mostanában metálos berkekben oly divatos futurisztikus, apokaliptikus hangulat. A PC játékok, sci-fi világát is elég hitelesen jeleníti meg az album szinte mindegyik szerzeménye, ez sem véletlen Jason hatalmas "gamer" hírében áll. A "Retrogade" talán a legslágeresebbre sikeredett dal, nem kisebb vendégszereplővel, mint Spencer Sotelo a Peripheryből. Nyilván egy kőkemény djent riffekre épülő alapot kapunk, de az ének dallamossága valahogy mégis rádióbaráttá teszi az egészet, valahogy ilyesfajta megnyilvánulásokkal lehetne szélesebb közönséggel is megismertetni a műfajt. A "Hos Down" a legeklektikusabb darab a csokorban, kérem szépen, itt country és smooth jazz kiállásokkal lett tarkítva a héthúros reszelés. Az ily mértékű szerzői szabadság nekem már kicsit sok, de biztosan van, akiknek be fog jönni ez az extrém változatosság.

A legagyamentebb szerzemény a "Tonga", ez tulajdonképpen egy négy perces breakdown merénylet, nyolc húros gitáron prezentálva. Nem mondom, hogy nincsen benne kraft, viszont inkább tűnik poénnak, mint komolynak. A "Mirrors" egy tipikus vidámparki dallam köré épített nyomasztó, számomra valamilyen bohócos horrort idéző szösszenet. A "Thot 2.0" sem felszabadultabb hangulatilag, viszont itt megérkezik a komplexitás is. Szerintem ez a szerzemény mutatja be a legjobban a szerzőt ért hatásokat, itt mindenből van egy kicsi. A "Fragments" a másik sláger, Lukas Magyar elképesztően jó választás volt, a tiszta énekhangja egyszerűen zseniális. Metalcore hatásokat idéző riffekből építkezik a "Breaking Damnation", amely azonnal beindítja a fejbiccentő reflexeket. Zárásként a "kettes fejezettel" horzsolja le az arcunkat Jason, amely a "Thot" komplexebb és töményebb szerkezetéhez hasonul. Helyenként kifejezetten death közeli riffeket kapunk, Jeff Loomis egy nagyon pöpec szólóval emeli még magasabbra, az amúgy sem alacsony lécet.

Nem könnyű muzsika ez, de akinek nem idegen a modern kori metál az biztosan nem fog csalódni. A lemez hangulatát tekintve hasonlít a Wardingham albumokhoz, annyi különbséggel, hogy itt a ritmus játék van jobban előtérbe helyezve, míg Paul alkotásai szólócentrikusak.

Jack Rose