Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Úgy látszik, az idei évre kiadott irányelv az eklektika – legalábbis a dallamos metal területén, ahol a Unity után a Wolfpakk is egy amolyan stíluson belüli stíluskavalkáddal lepett meg bennünket, csak itt még a kisegítő zenészek és énekesek sem állandóak: így aztán nem csoda, ha csoda, hogy nem veszünk el ebben a kanyargós, ki-és beugrós rengetegben – bár a végeredményt tekintve azt hiszem, Nyilas Misi kedvenc csapata diszkográfiájának legjobbját szállította le.

S hogy mi lehet ennek a magyarázata? Különösképpen semmi, egyszerűen jó formában volt az együttes magját adó énekes-gitáros páros – de ennyivel csak nem úszhatom meg az ismertetőt, mert ha már ebből is zanzásított változat kell az ifjúságnak, akkor mikor és miből fogják fejleszteni szövegértési képességeiket? (No jó, még szerencse, hogy nem vagyok nyelvtanár, így írhatok a hivatalos pedagógiai állásponttal nem egészen egyező véleményt is…)

De térjünk vissza a lemezhez: az egyik előrelépés, hogy a meghívott vendégeket végre dolgozni is hagyták. Mert hiába volt az eddigi két Wolfpakk lemez is tele jobbnál-jobb énekesekkel, ha a vokálmunka területén a sarokba zavarták őket, és onnan kellett a duetteket megoldani – mondanom sem kell, így csak azt érték el, hogy teljesen felesleges volt a közreműködők jelenléte, pusztán a lemezborítóra írtak tanúsították, hogy itt bizony nem csak Mark Sweeny röpített dallamokat az égbe. (Szegény Ripper, Malmsteen után ott is felderítő munkát kellett végeznie, vagyis jelenlétéről csak a beavatottak tudhattak, pedig micsoda hang…)

A máris kedvenccé váló státuszt azonban nem csak a vendégek – élükön George Lynch-csel – révén sikerült elérni: a dalok mintha nekem íródtak volna – abban a dallamosan dögös, ám érzékenységet sugárzó világban, amiben olyannyira szeretek elmerülni. Ennek megfelelően bátran jelenthetem ki, hogy szinte minden szerzemény európai jellegű sláger, valahol a neoklasszikus metal, a metal operák és a Bonfire/Jaded Heart fémjelezte heavy rock mezsgyéjén, melyekben az énekesek a csillagokat is lehozzák az égről, és hát ha Tony Harnell, Oliver Hartmann, Pasi Rantanen, vagy Ronnie Atkins jó formában van, akkor ott további gond nem lehet. A sorból talán csak két szerzemény lóg ki: az egyik az angolszászok kedvence, Biff Byford által előadott metalba oltott sámántánc – ami így leírva nem bizalomgerjesztő, hallva annál inkább – a másik pedig a lemez "nagyepikája", a "Mother Earth", amiben a Pretty Maids kiválósága a Black Sabbathtól a Led Zeppelinig – ráspolyt okozva fémbőrön – képes végigénekelni a "nagy generáció" által teremtett zenei iskolát úgy, hogy a szerzemény közepére helyezett instrumentális rész tulajdonképpen a léghajósok "Kashmir"-jából lett kiemelve, ám a fő dallamtól még azoknak is könnybe lábadhat a szeme, akik a táncdalfesztiválokat tartják a zene non plus ultrajának.

Annak külön örülök, hogy Pasi Rantanen végre kvalitásainak megfelelő szerzeményt kapott, és hogy a nemrégen súlyos műtéten átesett Steve Grimmet a NWOBHM szellemében tulajdonképpen leénekli Dickinsont, akitől az utóbbi időben ilyen formátumú teljesítményt én nem hallottam.

Kiváló, a stíluskalandozások ellenére is koherens színvonalat produkáló lemez a "Wolves Reign", amiben a németes precizitás ezúttal nem párosult szögletességgel,  hiszen a végeredmény harmadik, színvonalat meghatározó faktora, az optimizmus és a dalokból áradó munkaöröm akkor is jó kedvet csinál, ha éppen dolgozni kell menned.

Garael