Nocturnal Rites: Phoenix (2017)
Kiadó:
AFM Records
Honlapok:
www.nocturnalrites.com
facebook.com/public/Nocturnal-Rites
Bumm, bumm, bumm – ilyen lehet, ha ágyúval lövik a fejedbe a dallamokat, ahol az ágyúmester nem katona, hanem együttes. Enyhe samplerezés és szimfónika, a death-ből is kölcsönvett aszimmetrikus ütemek – persze csak színezés gyanánt – modern szaggatás de klasszikus szólók: ez 2017-ben a Nocturnal Rites.
A zenekart éppen a Dream Evillel együtt emlegettem nem is olyan régen, mint azokat a jobb sorsra érdemes bandákat, amelyekkel már évek óta nem találkoztam, holott nagy kedvenceim voltak – erre mit ad az ég, idén az előbbi s most az utóbbi is új lemezzel jelentkezett, és jóllehet, Gonosz álomék hagytak némi kívánnivalót maguk után, az Éjszakai rítusok talán pályájuk legjobb albumával lőtték magukat újra a színtérre. Ez pedig nem kis szó, mert a death metal poklaiból induló formáció több metamorfózison is átesett, kezdve a klasszikus euro-power stílussal, folytatva a dallamos, modernebb metallal, amin nincs mit csodálkozni, hiszen zenéjük fő erősségeit a csodaénekes, Jonny Linqvist – ilyen hangot death-re elpazarolni több mint vétek –, a fantasztikus, érzékeny dallamok, valamint az erőt sugárzó, hol a szaggatott, hol a klasszikus ütemekkel és szólókkal játszó dobos-gitáros szekció jelentik.
A kissé ingoványos út azonban nem tanácstalanságot jelentett, legalábbis a mostani végeredményt tekintve, hanem olyan tapasztalat-feldolgozást, aminek eredményeit tökéletesen integrálta zenéjébe az együttes. Így találkozhatunk hát olyan, szinte echte death futamokkal az élvezetes tenori vokális teljesítmény alatt, mint amilyennel az "A Heart As Black As Coal" is szolgál, vagy a "The Poisoinous Seed", ahol a sötét és világos párharca nem sakkban, hanem zenében folyik, a játékosok pedig a metal zenei stílusok. (Ez utóbbiban hallgasd csak meg az énekes helyett a refrént prezentáló szólót – frenetikus! – és a Megadeth "Rust In Peace" korabeli gitárjátékát idéző futamokat!)
Nem tudom, hogy ismerek-e még egy ilyen csapatot, ahol a szinte Werther-i túlromantizált dallamokat ennyi erővel és lendülettel képesek összeegyeztetni a sötét oldallal. Nem, ez nem a megtévedt jedik operája, ahol a tétova harcos dalra fakad, hanem a pulzáló energiával slágereket alkotó Phoenix. Sláger pedig minden düh ellenére dögivel akad, melyek az album negyedik etapjától teletömik a hallgató fülét ragadós dallamokkal, a Dream Evil-i csatakiáltásokkal ritmizáló "What's Killing Me"-től az apokaliptikus, rideg-ipari hangulattal felvezetett, ám tulajdonképpen a Helloweenig visszavezethető "Nothing Can Break Me" hitvallásán keresztül a géppuska sortűzzel leterítő, őrült szimfónikával kísért, lüktető "The Ghost Inside Me"-ig – nomen est omen! –, ahol a lüktetést a gyomorban fészkelő Alien kitörési kísérlete adja: még szerencse, hogy itt nem Ridley Scott a rendező, hanem a Nocturnal Rites, így a horror nem szörnnyel, hanem sláger kirobbanásával végződik.
Tökéletes visszatérést produkált a zenekar, ahol az erő, dinamika, szólók és dallamok tökéletes arányban szolgálják ki a fantasztikus teljesítményt – és igazi feltámadást – produkáló Phoenixt. Tölts, cél a hallgató, tűz, telitalálat: ez 2017-ben a Nocturnal Rites!
Garael
