Kiadó:
Bad Racket

Honlapok:
www.greghowe.com
facebook.com/greghoweguitar

Tekintve, hogy még a törzsolvasói gárdának is max. 20 százaléka fog beleolvasni ebbe a cikkbe (ha egyáltalán), nem vagyok hajlandó Greg Howe bemutatásával kezdeni. Már csak azért sem, mert a Mike Varney által létrehozott Shrapnel kiadó köré csoportosult szakmai kör (ún. shredder generáció) egyik legkiválóbb alkotójáról van szó, akinek nincs szüksége bemutatásra; illetve sajnos van, de akinek ez a név új, nem valószínű, hogy e bejegyzés hatására nekiül, és bepótolja 30 éves (ciki) lemaradását. Természetesen elismerem: az is elég ciki, hogy egy tavalyi lemezt én – aki régi rajongónak vallom magam – csak több hónapos késéssel vesézek ki itt az oldalon.

Persze azt is a szememre lehetne vetni, hogy a blogon eddig egyetlen egy recenzió sem született Greg Howe lemezről. A helyzet azonban az, hogy Howe nem kényeztetett mostanában önálló munkákkal, legutolsó szólóalbuma oldalunk indulásának évében, 2008-ban jelent meg (Sound Proof). Annak is utána néztem, hogy időközben összesen 23-szor hivatkoztunk rá ilyen-olyan kontextusban, egyszerűen azért, mert a gitárközpontú zenéket véve alapul Greg Howe megkerülhetetlen.

Howe a shredder nemzedék tagjai közül (Paul Gilbert, Marty Friedman, Jason Becker, Yngwie Malmsteen, Tony MacAlpine, Vinnie Moore stb.) mindig is a leg-jazz-orientáltabb (van ilyen szó?) volt, akinek játékára és kompozícióira a kezdeti Van Halen által meghatározott időszak után elsősorban az idén elhunyt Allan Holdsworth volt óriási hatással. Bár Vitalij Kuprijjal annak idején tett egy neo-klasszikus kitérőt (Ascend, 1999), valójában mindig is a jazz fúzió, blues, funky és nyomokban a latin zene mentén haladt a maga útján előre. Játékát nemcsak az elképesztően tiszta, technikailag szeplőtelen kivitelezés, hanem (ebben a tekintetben talán egyedül Paul Gilbert fogható hozzá) a ritmikus összetettség és kifinomultság jellemzi.

A "Wheelhouse"-ra sokat – talán túl sokat – kellett várni, de megérte. Ugyan a lemez alig 45 perces, zeneileg elég tömény és "szélesvásznú", így nem hagy a kiéhezett hallgatóban semmiféle hiányérzetet. Külön örülök annak, hogy az albumon akad egy énekes szám is; egy nóta erejéig (Shady Lane) meghívta ugyanis a régi cimbit, Richie Kotzent, aki hozza a tőle elvárható érzelmes, füstös figurát (Glenn Hughes mellett az egyik legfeketébb fehér hang). Szent ég! Mit művelnek ezek ketten a gitáron!? Nagyon remélem, hogy idővel egy egész lemezre valót hallhatunk majd ilyen dalokból.

Lehet, hogy öregszem és a ma már csak hőskorszakként emlegetett múlt egyre inkább fölértékelődik bennem, de nekem továbbra is a "Parallax" (1995) és a "Five" (1996) lesznek a kedvenc, túlszárnyalhatatlan Greg Howe lemezeim. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne hallgatnám hatalmas megelégedéssel az érett, immár végérvényesen a jazz fúzió mellett elkötelezett művész örömjátékát. Ez pedig az...

Tartuffe