Nem is rocker (azonnal hagyja el a termet!!!!!), aki az első három Black Sabbath lemezről (Black Sabbath, Paranoid, Master Of Reality) a címadó, illetve a két héttel ezelőtt már kivesézett MOF alapvetésről mondjuk a Children Of The Grave nótá(ka)t nem ismeri. Ugyanakkor nem lennék ilyen szigorú azokkal, akik a Vol4 albumról lányos zavarukban nagy hirtelen nem tudnak klasszikust említeni. Maga a lemez ugyan kétségkívül rocktörténelem, számos örökbecsű, nagyszerű tétellel, de el kell ismerni, hogy a zenekar tudatos irányváltása miatt már nem minden tekintetben tekinthető az említett triász stiláris, de fogalmazhatnám földhözragadtabban is, - zsigeri, ősgonosz folytatásának.

Azt gondolhatnánk, hogy ebben az időben még nem volt oly nagy jelentősége egy hangmérnöknek, hiszen nem lacafacáztak sokat a fiúk, csontra beszívva, kokaintól réveteg tekintettel bementek a stúdióba és két nap alatt felrántották az egész anyagot. Van igazság ebben, de azért mégsem volt ez ennyire egyszerű.

A MOF lemez után a zenekar megvált az addigi lemezeik hangzásáért felelős Rodger Bain/Tony Allom hangmérnököktől és elhagyva Angliát egészen Los Angeles-ig mentek némi vérfrissítés céljából. A fogalmazás ugyan szerencsétlen, hiszen köztudott, hogy ebben az időszakban a vérükről sok minden elmondható, de hogy friss lett volna, az semmiképpen nem. Az eredetileg tervezett "Snowblind" lemezcímet éppen azért vétózta meg a kiadó, mert az – egyébiránt zseniális nóta - leplezetlenül a kokain okozta "gyönyörökről" szól.

A csapat tehát úgy döntött, hogy némileg változtat a megszólaláson és a Zeppelin által sikerre vitt, hard rockosabb, akkor kommerszebbnek mondott vonalat követi. Tény, hogy ez azért jelentős változás volt a MOF pőre, sírontúli világához képest. Nem is annyira Iommi gitárja, mint inkább a szintén BS védjegynek tekinthető, Geezer Buttler nevével összeforrt bőgőhangzás sínylette meg leginkább a változást.

A nyitó Wheel of Confusion-ban, mint az állatorvosi lovon, máris tettenérhető, hogy miben más ez a zenei megközelítés. Hosszú, billentyűvel (!!!) megtámogatott tétel, jammelős szólóval, szelídebb hangzással, ami később elvezetett a Technical Ecstasy, sok rajongó számára már követhetetlen progresszív világához. Persze, ez azért továbbra is Black Sabbath, sőt ráadásul nagyon is jó, nagyszerű muzsika!

A Tomorrow’s Dream amolyan metalba oltott pszichedelia, de nyílván hiteles, hisz gyakorlatilag drogon élt a csapat.

A Changes "szerelmes" líra, minimál zongorakísérettel. Személy szerint én nagyon szeretem és tényleg kár, hogy Kelly Osbourne kicsit hazavágta. A Live & Loud lemezt azért csodásan zárja le Zakk Wylde kíséretével.

A Supernaut a lemez egyik legsabbathosabb tétele. Hihetetlen, de Iommi úgy képes pofonegyszerű riffeket kitalálni, hogy azok egyből indulnak az örökkévalóságba, ahelyett, hogy lesajnálóan mosolyognánk rajtuk. A Snowblind energikus, jellegzetes BS nóta, bármiről is szól.

Kiemelkedik még a lemezről a Cornucopia Iommi jellegzetes, utánozhatatlan szólóival, valamint az Under The Sun, amely az egyik leglassabb Sabbath riffel büszkélkedik.

A St. Vitus Dance sokat ígérő címe ellenére nem lett klasszikus darab, az FX, illetve a Laguna Sunrise pedig insrumentális, szerzemények. Utóbbi néha előkerül koncerteken, akkordbontásaival legtöbbször Iommi szólóinak bevezetéseként szolgál.

A Vol4 zeneiségét és jelentőségét tehát nem érdemes kétségbevonni, annak ellenére, hogy talán a klasszikus első három lemez inkább kifejezi azt, amit nekünk mára a Black Sabbath jelent. És azt sem szabad elfelejteni, hogy maga a csapat sem tartotta fiaskónak ezt a produkciót, hiszen a következő lemezekkel (Sabbath Bloody Sabbath, majd Sabotage) is ebben az irányban fejlődtek tovább.

Túrisas

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)