Ozzy Osbourne: Diary Of A Madman (1981)
Annak kapcsán, hogy brit "kutatók" megtalálták a kanálban a mélyedést, és publikálták felméréseik eredményét, miszerint a metálosok mégsem biztos, hogy segghülyék, mi több, kimondottan érzékeny és tehetséges fiataloknak nyújt szellemi táplálékot szeretett műfajunk, olvastam olyan vélekedést is, hogy a kortárs rockzene már nem a cicanadrágról, hanem helyenként valóban az igényességről és zenei kvalitásokról szól.
Azt nem vitatom, hogy a vélemény írója alapvetően jót akart, hiszen mégiscsak amellett érvel, hogy van abban logika, ha értelmes fiatalok nem az entellektüelnek látszó, de a zeneiséget minden esetben a mondanivalónak alárendelő csacsiszürke alter-csapatok mögé sorakoznak fel. Ugyanakkor a kijelentés azt sejteti, hogy ez az elismerésre méltó zeneiség a semmiből nőtt ki, hiszen elvi előzményével, a cicandarágos metal-korszakkal nem létezik közös nevezője. Ennek cáfolatára és az átjárhatóság bizonyítására remek album a Diary Of A Madman.
Azzal nyilván nehéz vitatkozni, hogy a 80-as években a heavy metal zenéhez olyan, mai szemmel (is) nevetséges járulékok (pl. erőltetett szexizmus, vér,- és koponyakultusz stb.) kapcsolódtak, amelynek szükségszerű antitéziseként köszöntött be a mindezt –részben jogosan - elutasító grunge-korszak. Más kérdés, hogy esetükben sikerült a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiloccsantani. Az is tény, hogy a grunge/alter éra lecsengésével nemcsak visszatért, de a külsőségeket (és cicanadrágokat) levetkőzve zeneileg soha nem látott magasságokba jutott a HR/HM zene. De! - És ebben áll a lényeg, ez jelentős részben az ún. "cicanadrágos időkben" lefektetett alapokra és zenei hagyatékra épült.
Nézzük ezt Ozzy esetében: egyrészről jelen van a zenész, aki hihetetlen érzékkel talál rá minden túlzás nélkül, korszakalkotó gitárosokra, de sajnos jelen van a fán kuporgó műszörmés, plasztikfogú "vérfarkas" is, akit egyedül a PMRC (amerikai rockcenzúra) képes ugyan komolyan venni, de ez elég ahhoz, hogy ne a muzsikusok teljesítménye legyen a fókuszban, hanem a PR-sátánizmus.
Sajnálatos, hiszen 81-ben az Ozzy Band már a soraiban tudja a mai napig aktív Rudy Sarzo basszert, Tommy Aldridge dobost és a sajnálatosan fiatalon, 26 évesen, éppen a lemezt követő turné közben tragikusan, légibalesetben elhunyt Randy Rhoads gitárost. Az, hogy mára szerte a világon más kortárs művészetekkel együtt egyetemeken tanítják a rockgitározást, és Petrucci, Vai szintű művészeink vannak, az Eddie Van Halen mellett elsősorban neki köszönhető.
Randy zenészcsaládban nőtt fel, és 6 éves korától hihetetlen szorgalommal képezte magát muzsikussá. Mindent tudni akart a zenéről, összhangzattanról, ezért a hedonista rocksztár-életet negálva, szinte minden szabad percében gyakorolt vagy tanított, és azon dolgozott, hogy a klasszikus zene harmóniavilágát, úgy használhassa fel a rockzenében, hogy ne kelljen mindezt vásári módon aprópénzre váltani. A DOAM minden dalában érezhető ez a törekvése, de nem szájbarágóan, nem is feltétlen észrevehetően. Annyi viszont hallatszik, hogy a húzos rockdalok harmóniamenete valamiért különleges, nem annyira a megszokott kvintelés, mégis, vagy talán éppen ezért megunhatatlan. A személyes kedvencem a címadó nóta. Valami egészen félelmetes és bizarr akkordbontásra énekel Ozzy egy ragadós, de végig jéghideg dallamot. Csodálatos zeneiség. De a Tonight lírájának már egy simulékonyabb harmóniamenetében és gitárjátékában is ott az időtlenség. A Flying High Again és a Believer a mai napig felbukkan a koncertrepertoárban. Előbbi szólója, utóbbi riffjei számítanak tananyagnak. A S.A T.O egy tempósabb szerzemény, jól elkapott dallammenetével emlékezetes. A nyitó Over The Mountain tipikus Ozzy dal, az előző korong (Blizzard Of Ozz) első nótájának (I’ Dont Know) ikertestvére.
Randy Rhoads játékát csupán a két első Ozzy album, illetve a halála után kiadott, éppen e lemez turnéján rögzített RR Tribute című koncertlemez őrzi.
Minden túlzás nélkül rocktörténelmi alkotások, hiszen a heavy metal és a minőségi gitárjáték egymástól elválaszthatatlanok. Azt meg különösen ajánlom, hogy koncertlemezeken vesse össze valaki Randy és Zakk Wylde játékát ugyanazokban a dalokban. Hangról hangra megegyeznek, mégis két megközelítés. Nagy élmény.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
Azt nem vitatom, hogy a vélemény írója alapvetően jót akart, hiszen mégiscsak amellett érvel, hogy van abban logika, ha értelmes fiatalok nem az entellektüelnek látszó, de a zeneiséget minden esetben a mondanivalónak alárendelő csacsiszürke alter-csapatok mögé sorakoznak fel. Ugyanakkor a kijelentés azt sejteti, hogy ez az elismerésre méltó zeneiség a semmiből nőtt ki, hiszen elvi előzményével, a cicandarágos metal-korszakkal nem létezik közös nevezője. Ennek cáfolatára és az átjárhatóság bizonyítására remek album a Diary Of A Madman.
Azzal nyilván nehéz vitatkozni, hogy a 80-as években a heavy metal zenéhez olyan, mai szemmel (is) nevetséges járulékok (pl. erőltetett szexizmus, vér,- és koponyakultusz stb.) kapcsolódtak, amelynek szükségszerű antitéziseként köszöntött be a mindezt –részben jogosan - elutasító grunge-korszak. Más kérdés, hogy esetükben sikerült a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiloccsantani. Az is tény, hogy a grunge/alter éra lecsengésével nemcsak visszatért, de a külsőségeket (és cicanadrágokat) levetkőzve zeneileg soha nem látott magasságokba jutott a HR/HM zene. De! - És ebben áll a lényeg, ez jelentős részben az ún. "cicanadrágos időkben" lefektetett alapokra és zenei hagyatékra épült.
Nézzük ezt Ozzy esetében: egyrészről jelen van a zenész, aki hihetetlen érzékkel talál rá minden túlzás nélkül, korszakalkotó gitárosokra, de sajnos jelen van a fán kuporgó műszörmés, plasztikfogú "vérfarkas" is, akit egyedül a PMRC (amerikai rockcenzúra) képes ugyan komolyan venni, de ez elég ahhoz, hogy ne a muzsikusok teljesítménye legyen a fókuszban, hanem a PR-sátánizmus.
Sajnálatos, hiszen 81-ben az Ozzy Band már a soraiban tudja a mai napig aktív Rudy Sarzo basszert, Tommy Aldridge dobost és a sajnálatosan fiatalon, 26 évesen, éppen a lemezt követő turné közben tragikusan, légibalesetben elhunyt Randy Rhoads gitárost. Az, hogy mára szerte a világon más kortárs művészetekkel együtt egyetemeken tanítják a rockgitározást, és Petrucci, Vai szintű művészeink vannak, az Eddie Van Halen mellett elsősorban neki köszönhető.
Randy zenészcsaládban nőtt fel, és 6 éves korától hihetetlen szorgalommal képezte magát muzsikussá. Mindent tudni akart a zenéről, összhangzattanról, ezért a hedonista rocksztár-életet negálva, szinte minden szabad percében gyakorolt vagy tanított, és azon dolgozott, hogy a klasszikus zene harmóniavilágát, úgy használhassa fel a rockzenében, hogy ne kelljen mindezt vásári módon aprópénzre váltani. A DOAM minden dalában érezhető ez a törekvése, de nem szájbarágóan, nem is feltétlen észrevehetően. Annyi viszont hallatszik, hogy a húzos rockdalok harmóniamenete valamiért különleges, nem annyira a megszokott kvintelés, mégis, vagy talán éppen ezért megunhatatlan. A személyes kedvencem a címadó nóta. Valami egészen félelmetes és bizarr akkordbontásra énekel Ozzy egy ragadós, de végig jéghideg dallamot. Csodálatos zeneiség. De a Tonight lírájának már egy simulékonyabb harmóniamenetében és gitárjátékában is ott az időtlenség. A Flying High Again és a Believer a mai napig felbukkan a koncertrepertoárban. Előbbi szólója, utóbbi riffjei számítanak tananyagnak. A S.A T.O egy tempósabb szerzemény, jól elkapott dallammenetével emlékezetes. A nyitó Over The Mountain tipikus Ozzy dal, az előző korong (Blizzard Of Ozz) első nótájának (I’ Dont Know) ikertestvére.
Randy Rhoads játékát csupán a két első Ozzy album, illetve a halála után kiadott, éppen e lemez turnéján rögzített RR Tribute című koncertlemez őrzi.
Minden túlzás nélkül rocktörténelmi alkotások, hiszen a heavy metal és a minőségi gitárjáték egymástól elválaszthatatlanok. Azt meg különösen ajánlom, hogy koncertlemezeken vesse össze valaki Randy és Zakk Wylde játékát ugyanazokban a dalokban. Hangról hangra megegyeznek, mégis két megközelítés. Nagy élmény.
Túrisas
(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)
