Szabadkozással kell kezdenünk, hiszen a hannoveri csapat ebben az évben már a harmadik lemezét jelenteti meg. Ha az 1972-ben megjelent Lonesome Crow debütalbumot még nem is tekintjük mérföldkőnek (egyébként meg nyugodtan tekinthetjük, hiszen Klaus Meine, Rudolf Schenker, - sőt még tesója Michael is! – a zenekar tagja) annak pszichedelikus, elszállós hangulata miatt, az 1974-es Fly To The Rainbow elhallgatására már nem lehet mentséget találni. Az érthetetlenül elfuserált, szuperbéna borítógrafikán kívül képtelenség belekötni a lemezbe. A címadó, a Speedy’s Coming, vagy a gyönyörű Fly People Fly, mind-mind örök klasszikusnak számítanak.

Az adósságunk kötelező törlesztése után pedig elérkeztünk a következő (aktuális) esztendőbe, 1975-be. Megjelenik az In Trance, a Scorpions pedig szépen lassan elindul a világhír felé. Hogy a kijelentés súlyát és jelentőségét megértsük, nézzünk egy kicsit a dolgok mögé.

A hard rock, sőt a rockzene mint olyan, alapvetően angolszász "találmány". A hetvenes években szinte valamennyi meghatározónak számító rockbanda, Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, Uriah Heep, stb. Angliából indul el. A szigetország jelentősége ebből a szempontból az évtized kezdetén még az Egyesült Államokénál is nagyobb, bár egy-két meghatározó csapat (pl. Kiss) és persze a nagyobb piac diktálta törvényszerűségek miatt ez a trend folyamatosan kiegyenlítődik, majd rövidesen meg is változik. Ám az a fajta jó értelemben vett zenei internacionalizmus, amely most a török Mezarkabultól a svájci Gotthardon át a brazil Angráig egy családot alkot, ebben az időben még elképzelhetetlen. Németország ráadásul külön is érdekes, hiszen arra a rocksajtót figyelemmel kísérő fiatalabb olvasók is emlékezhetnek, hogy a német metalra nem is olyan régen még előszeretettel ragasztgattak olyan némiképpen dehonesztáló jelzőket, mint a "bajszos metal", "sörmetal2 stb. Egy szó mint száz, egy német zenekarnak nagyon kellett bizonyítani, ha versenyképes akart maradni angol, vagy amerikai társaival. Nem volt ez máshogy a hetvenes években, illetve dehogy is! Máshogy volt. Egyszerűen elképzelni sem lehetett, hogy egy német hard rock banda, ráadásul erős akcentussal és diszkrét orrhangon éneklő frontemberrel világraszóló sikert érjen el. Két emigráns magyar köré szerveződött ugrabugra diszkócsapat a mongol-német egymásratalálás oltárán áldozva ugyan "öregbítette" a német zenekultúra jó hírnevét az egész világon, és megkezdte a zenei elszigeteltség falainak lebontását, de ha most elkezdeném pedzegetni, hogy tulajdonképpen a Scorpions is a Dzsingisz Kán által kitárt ajtón sétált ki a nemzetközi mezőnybe, Garael holnap egy szemrehányó e-mailben köszönné meg az eddigi munkámat. Még szerencse, hogy eszemben sincs ekkora baromságot állítani.

Az In Trance meghökkentő, szexuális túlfűtöttségről árulkodó borítójával (ez a későbbiekben is jellemző maradt a csapatra) ugyan alkalmas volt a figyelemfelkeltésre, de az óriási siker megalapozására önmagában kevés lett volna. A lemez egésze, de a címadó szám különösen is megmutatja, hogy miért voltak világhírre predestinálva a skorpiók; Egy alapvetően egyszerű harmóniamenetre és lassú akkordbontásra érkezik egy szintén egyszerűnek tűnő dallam, ami fokozatosan építkezve, a torzított gitárok belépése után egy kétszólamú refrénben teljesedik ki. Mondhatni, semmi különös, csakhogy: ezek a dallamok 30 év elteltével is megunhatatlanok. Igen, Schenkerék úgy értenek a dallamokhoz, mint a világon csak nagyon kevesen. - Ebben áll a titkuk. Le lehet őket persze "nyálasbandázni", de azért felhívom a figyelmet, hogy a kortársakkal szemben, ők egyáltalán nem használnak billentyűs hangszereket! Ekkor még a soraikban tudják a Hendrix-fanatikus gitárost, Uli Jon Roth-ot is. Az ő szerzeményei (Dark Lady, Sun In My Hand, Night Lights) egy más megközelítésű, kevésbé slágeres zenei világot tárnak elénk, de ettől nem kell megijedni, Roth tehetsége megkérdőjelezhetetlen, mind a mai napig a világ legjobbjainak szűk elitjébe tartozik.

Két nagyon erős koncertfavorit, kissé a mi "Szállj fel szabad madár" dalunkra emlékeztető Top Of The Bill, valamint egy kőkemény R’n’R téma, a Robot Man számítanak még a lemez húzószámainak, mindkettő a legendás Tokyo Tapes (’78) koncertlemezükön is hallható.

Bajban leszünk itt az újságnál, hiszen innentől kezdve egészen 1980-ig évente jelentetnek meg majd lemezeket és bármelyikre is ráfogni, hogy nem meghatározó megjelenése az adott évnek, komoly szakmai inkompetenciát sejtet. "Jövőre" pl. itt a Virgin Killer…

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)