Nagyon elcsépelt, de ha arra a bizonyos lakatlan szigetre kellene összecuccolni, és valami szívtelen gazember csak egy lemezt engedélyezne, akkor gondolkodás nélkül ezt választanám.

Talán 1985-ben lehetett, hogy Göczey Zsuzsa "Lemezbörze helyett" című műsorában bemutatásra került a teljes anyag (akkoriban még nem kattogtunk, holmi szerzői jogok miatt). Ahogy megszólalt a lemezt felvezető szerkesztői monológ és a szöveg alatti zenei illusztrációként felhangzott a Far Beyond The Sun kezdő gitárfutama, éreztem, hogy ebből egy életre szóló kötődés lesz. Az a hegedűszerű hangzás és virtuozitás valami hihetetlen, soha azelőtt még nem tapasztalt zenei élmény volt. Nem tudom hányan éltük ezt át akkor az országban, de nemrég Alapi Steve is azt mondta egy beszélgetésünk kapcsán, hogy ők éppen egy fellépésre igyekeztek valami korai bandájával, amikor a Skoda autórádiójából elérte őket az előbb említett hangsor. Félreálltak, leállították a motort és egymásra nézve hitetlenkedve csóválták a fejüket, megállapítva, hogy márpedig ilyen nem létezik…

Azóta sok idő eltelt, de az egyébként Grammy-díjra is jelölt lemez fénye egy pillanatra sem halványult. Bárki bármit is állítson, minden rockgitárosra így vagy úgy, de hatással volt ez az akkor alig 20 éves svéd zseni, aki úgy döntött néhány évvel korábban, hogy feladja a hangszerbolti eladó állását Stockholmban, fogja a gitárját, repülőre ül, és szerencsét próbál Amerikában.

Gitár-elitista körökben ugyebár ma csak a Satriani/Vai/Petrucci szentháromság létezik, Yngwie pedig a megújulásra képtelen, öncélúan tekerő, ásatag, a 80-as évekbe ragadt rockerré lett leminősítve az évek során, de hát ez a részigazságaival együtt úgy hülyeség, ahogy sok minden más is, az ún. zenészértelmiségi körökben.

Tény, hogy magának való a faszi, nem is biztos, hogy a legjobb társaság, még azt is el tudom fogadni, hogy valaki nem szereti a stílusát, de ZSENI, ezt pedig muzsikához értő ember nem vonhatja kétségbe.

Az instrumentális gitárzene, azon belül az ún. neoklasszikus stílus, mint műfaj ezzel a lemezzel indult mai napig tartó hódító útjára. Persze, a hódítás talán túlzás, de a gitár szerelmesei azért várják és gyűjtik ezeket az albumokat, immáron negyed százada. Vinnie Moore, Tony Macalpine, Joey Tafolla, Paul Gilbert. Csak néhány név, akik a Rising Force berobbantotta kapun léptek elő, hogy megmérettessék magukat abban a mezőnyben, ahol minimum 15 év zenei (ön)képzés és napi hosszú órákon át tartó fanatikus gyakorlás nélkül esélytelen az ember.

Yngwie a klasszikus zene (Paganini) és Hendrix kölcsönhatásában vált autodidakta gitárossá, ez alakította ki mai napig változatlan stílusát. Valószínű, hogy képtelen is lenne mást (pl. Jazzt) játszani, talán ezért az egydimenziós gondolkodásért is elfogadhatatlan sokak számára.

A Rising Force két tétel kivételével instrumentális az énekes nótákban pedig Jeff Scott Soto bontogatta szárnyait, nem is akárhogy. Elmondhatjuk, hogy a klasszikus (jelesül a barokk) zene és rockzene soha azelőtt nem került egymáshoz ilyen közel, talán csak a Deep Purple Burn nótája kivétel ez alól. Érdekesség, hogy a doboknál a Jethro Tull-ban is megfordult Barrimore Barlow ült, a féktelen unisono-párbajok klaviatúra felelőse pedig Jens Johansson volt.

A Rising Force a zeneileg kicsit kiszámíthatóvá lett 80-as évek egyik legfontosabb mérföldköve, de azt is meg merem kockáztatni, hogy az egyetemes zenetörténet integráns alkotása.

Lehet velem vitatkozni.

Túrisas

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)