Még 2006. február 26-án a hardrock.hu-n megjelent egy interjúm Dave Martone-nal, akit akkor némi szerencsével és ámulattal vegyes rajongástól fűtve sikerült "levadásznom." Akkor azt ígérte, hogy az új lemez még a nyáron (2006!) kijön, de majdnem egy évet kellett rá várni. A megjelenést követő néhány napon belül azonnal meg is rendeltem az Egyesült Államokból (www.guitar9.com). Kicsit belerondított az élménybe az a közel 10 Euro, amivel az EU csúnyán levett VÁM címén. Így sikerült kétszer kifizetnem a lemezt... Gondoltam, a zenei élmény majd bőven kárpótol, de sajnos keserű csalódásban volt részem. Túrisas megjegyzése szerint Dave Martone-ban mindig is benne volt az "elszállásra való hajlam", de a zenei közérthetőségtől való ilyen szintű elrugaszkodásra - bevallom - nem számítottam.







































Tisztasor, hogy Dave nem egy kiszámítható alakja a gitárközpontú zenének, és saját bevallása szerint nem szereti azt csinálni, amit már valaki kipróbált előtte. Stílusát valóban lehetetlen kategorizálni, de korábbi lemezei egyszerűen fogyaszthatóbbak voltak. A Zone című albuma (DDM Music, 1999) például örökérvényű kedvenceim közé tartozik. Az új lemezzel kapcsolatban Dave úgy nyilatkozott, hogy a zenei koncepció ezúttal az volt, hogy megpróbálta elképzelni milyen lesz majd a jővő zenéje. "Elképzeltem, hogy ha 400 éve múlva fölpattanok egy UFÓ-ra, akkor a földönkívüliek mit fognak majd hallgatni az i-pod-nak megfelelő lejátszójukban." Ez tulajdonképpen frappáns és pontos meghatározása annak, amit a beszédes című "When The Aliens Come" című albumon hallhatunk: "Űr-gitár?", "UFO-rock?" Elég csak egy pillantást vetni az internetes honlap új dizájnjára. Az ember már-már hajlamos azt hinni, hogy Martone-t a titokzatos űrlények egyszer már elrabolták, az agyát pedig megpiszkálták egy kicsit.


Összességében véve a lemezről azt mondhatnám, hogy "fifty-fifty", vagyis a fele kifejezetten jó, de Dave-től, a nagy kedvenctől én többet vártam. A koncert DVD-ről is ismert "Really Now!" zseniális, csakúgy, mint a különböző Tribute albumokról fölkerült "Angel" Jimi Henrdix-nek állítva emléket, vagy a "Mike Crow's Mailbox of Doom!", amit Dave tisztelgésnek szánt a 2003-ban elhunyt univerzális zenei tehetség, Shawn Lane előtt. Kifejezetten élvezhető a kicsit country-s "Oh My God I'm Swelling!", és a lüktető riffel megfejelt "Double FF's", amiben Dave legjobb szólóit hallhatjuk. Üde színfolt a tréfás "Maneemanaw", amit Daniel Adair jegyez dobokon és basszusgitáron. Ez a fiú a Nickelback-nél azért többet érdemelne! Szerintem a lemez mélypontja egyértelműen a "Techno Bee'z" agyoncsépelt és tökéletesen unalmas Rimszkij-Korszakov utánérzése. Itt Dave zenei következetessége egyértelműen megbicsaklott, hiszen ezt már számtalan gitáros, rock zenész elsütötte előtte!





































Kicsit csalódottan veszem tudomásul, hogy a "When The Aliens Come" nem fog bekerülni nálam a 2007-es év 10 legjobb lemeze közé. Vannak rajta brilliáns pillanatok, és úgy 5-6 szám, amit azóta is viszonylag rendszeresen meghallgatok. Bár az album a lelkesedésemet lehűtötte egy kicsit, azért Dave Martone még mindig biztos tagja az én képzeletbeli "ideális metál bandámnak", csupán arról van szó, hogy biztonsági intézkedésként bekerült mellé a higgadtabb és garantáltan riff- és dallamorientált Jorn Viggo Lofstad a Pagan's Mind-ból. Az album hangzása persze Dave hangmérnöki munkájának köszönhetően abszolút tökéletes; a lemez arányosan és bivaly módon szólal meg. Végül megjegyzem, hogy a 2006 februári interjúban beígért új Synesthesia projektnek még mindig nincs nyoma. Remélem ez sem várat már sokat magára.