Nem tudom, hogy képes lesz-e a Stratovarius valaha is kikecmeregni abból a gödörből, ahová a zenekarvezető Timo Tolkki lökte be a csapatot, miután elfogytak az antidepresszáns tablettái, pillanatok alatt lerombolva azt, amit hosszú évek keserves munkájával sikerült felépíteniük. Talán ennek is köszönhető, hogy most sokkal inkább vártam egy Timo Kotipelto szólólemezt, mint 2003-ban, a Strato szárnyalása idején. Az anyacsapat lelkileg kiegyensúlyozottabb Timója viszont érezhetően formában van. Ráadásul most a maga ura, hála Istennek ritkán szirénázik, ami azért egy kicsit tud idegesíteni a Stratónál, de megértem, gondolom nincs apelláta, amikor a pszichésen roskatag másik Timo rendszerint a padlásra zavarja énekelni. A természetesebb énekhang, a hard rockosabb hangzás, valamint Janne Wirman (Children Of Bodom) Hammond hangszíneinek köszönhetően, illetve a középtempók dominanciája miatt a Serenity nem kelti az a benyomást, hogy új Stratovarius lemezt hallgatunk. Mindezek mellé sikerült nagy megfejtést nem igénylő, de gondosan megkomponált, nagyívű melódiákkal és refrénekkel feltölteni a nem túl hosszú, de telten megszólaló (Finnvox) anyagot, de így legalább szinte üresjárat nélküli.  Ez már önmagában is elég lenne, de ínyenceknek azért még elmondom, hogy a lemezcímben található "i" betűre egy nagyon ízesen, ha kell technikásan, de kellő döggel játszó gitáros, névszerint egy bizonyos Tuomas Vainola teszi fel a pontot. Kotipelto most már megnyugodhat. Ha netán ismét egy szado-mazo csajszit hívna énekelni a helyére a Főnök, ebből a bandából kikukucskálva, majd jót nevethet a lélekgyógyászat tehetetlenségén.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)