Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Wuthering Heights, stb.) nálam most a legnagyobb kedvencek között van, a magát lassan főállású Coverdale imitátorrá visszaminősítő Lande-t is beelőzve. Ilyen hang birtokában persze nem lehet azt kérni tőle, hogy Johansson úr kérem, maradjon a fenekén, válasszon magának egy zenekart és állapodjon meg, mert a nagy torkok mindig ott véreznek be/el, hogy minden lében kanalak lesznek, amivel fokozatosan kiéneklik magukat a rajongók szívéből. Mi, rajongók pedig tényleg olyan lükék vagyunk, hogy képesek vagyunk jóllakni egy idő után a Soto, Lande, Johansson-féle hangokkal is. Olvasgatva a lemezről írt recenziókat, általában az a sommás megállapítás, hogy letudta ugyan Nils a feladatot, de nem engedte ki a torkában lakó oroszlánt, hogy stílszerű legyek. Én ezzel szemben éppen azon a véleményen vagyok, hogy a rendkívül szikár (kevés sávot lefoglaló, old-school gitárhangzás, dob, basszus) zenei fogalmazás vájta szűk patakmederbe, a magasból lezúduló, hömpölygő vízfolyamként úgy érkezik meg Johansson hangja, hogy visz magával mindent, ami az útjába került. Minden tiszteletem a zenekar lelkét jelentő Lars Chriss eddigi meg nem alkuvó munkásságának, de hiába jók a dalok, merthogy zömében tényleg jók, hiába a tekintélyes vendégek (Glen Drover-Megadeth, Bruce Kulick-KISS) sziporkái, ebbe a lemezbe Johansson pumpált életet. Így viszont egy olyan hard rock anyag születet, amely relatív egyszerűsége és nyersessége ellenére is versenyképes, nem érezzük hiányát a billentyűknek és a divatos bombasztikus megszólalásnak. Maradva a vízrajzi analógiáknál, fordított oázisként ad az Emotional Coma egy kis felüdülést nyújtó szárazságot, napjaink progresszív óceánjában, ez pedig most különösen rámfér, hiszen a Circus Maximus és Anubis Gate prog-anyagokba kell alámerülnöm rövidesen…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)