Először azt gondoltam, hogy kislányom rossz szokásához híven, össze-vissza tekergette az erősítő gombjait, ezért felálltam a zenehallgató kanapéról, hogy a basszust a helyére visszaállítva mélyedjek el a hosszú szünet után reaktiválódott csapat új anyagában.

Nagy szomorúságomra a gyerek ártatlan volt, így meg kellett barátkozzak a gondolattal, hogy a lemez vékony hangzásán a rendelkezésemre álló eszközökkel már sokat segíteni nem tudok.

Az 1985-ben alakult és egészen 1997-ig aktív, meglehetősen sajátságos zenei világgal rendelkező német zenekar nagy eladásokat ugyan soha nem produkált, de az olyan mentoroknak, mint az ex-dobos, Jörg Michael, vagy akár a jelenlegi, Uli Kusch-nak köszönhetően nem cseng ismeretlenül a Mekong Delta név a nemzetköti heavy metal életben.

Azért azt ne vitassuk el, hogy mindebben persze jelentős szerepe volt az alapító Ralph Hubert bőgős, ultra-komplex techno-thrash zenei ötleteinek is. (Nota Bene! A „techno”-szó, itt szigorúan „technikás” értelemben értendő!)

Ritkán kötöm össze a bajuszt, progresszív, klasszikus zenével is kacérkodó csapatokkal, nem zavar, ha túlbonyolódnak, tengeri kígyóként tekeregnek a témák, főleg, ha ezt zeneileg felkészülten teszik. Most mégis az a helyzet, hogy bár részleteiben nagyon sok izgalmas dolgot találok a dalokban, és külön-külön is valamennyi hangszeres játékában, egészében valahogy mégis kifolyik a kezeim (füleim) közül, és idővel (nagyjából a lemez első harmadában) ráunok, érdektelenné válik.

Nekem a tiszta, de nem igazán izgalmas ének (Leo Szpigiel - Scanner, Angel Dust) sem tudott fogódzót adni, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az önmagában azért igényes és minőségi munkára éhes pumaként fognak rávetődni a zenekar rajongói. És tulajdonképpen igazuk van.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)