Lelövöm a poént. Ha Chity Somapalát (Avalon, Faro, Firewind, stb) annak idején nem lövik fenékbe sóspuskával, és nem érez legyűrhetetlen késztetést egy felénekelt lemez után mindenhonnan a távozásra, akkor a Silent Waters úgy ég bele az év végi húszas listám élbolyába már most, mint a huzat. Sajnos a pótlására érkezett David Akesson hangja engem kevésbé győz meg, de azt nem lehet elvitatni, hogy a MA egy erőtől duzzadó, mázsás gitárhangzással, de hihetetlen fogós, többszólamú vokál és refréntémákkal, fifikás zenei és ritmikai megoldásokkal megpakolt anyagot szállított le a kiadónak. Egyértelmű a zenei fejlődés a csapat esetében. Már a bemutatkozó anyag sem volt egy elvetélt próbálkozás, de a nyitó, sodró tempójú, óriási refrénnel és verzetémákkal, a középrészben egy emelkedett hangulatú szimfonikus betéttel taroló Leaving Solitude, valamint a záró himnikus Solemn Waters által méltó keretbe zárt új lemez igazi kincs. A billentyűk egyébként végig hangsúlyos szerephez jutnak, de a sajátos, komor tónusú hangszíneknek köszönhetően ez csak súlyosabbá teszi a megszólalást. Zseniális, ahogy a mélyrehangolt gitárok zúzását és szinte dark megszólalást feloldják az emelkedett dallamok. Mondom, a hibátlan és pengeéles kórusrészek mellett kevésbé érzem természetesnek Akesson rekesztéseit. Ez a fajta toroksmirgli nem sajátja, ez tisztán hallatszik más jellegű énektémái alatt. A helyzet azonban egyáltalán nem vészes, lehet, hogy csak nekem hiányzik Chity, sőt bőven be fog ez még így is férni a húszba, ráadásul a borítógrafika is nagyon szépre sikerült.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)