A zenekarral először a Shadowland album megjelenése idején (2002) találkoztam, de bármennyire is szerettem volna megkedvelni őket, néhány jobb pillanatot kivéve, nem találtam elég meggyőzőnek a bandát, annak ellenére, hogy érződött; amit csinálnak, abban benne vagyon a spiritusz, de az igazi minőség kiérleléséhez még egymás mellé kell, hogy rendeződjenek azok a nüánsznyi apróságok.

Jelentem: az egymás mellé rendeződés megtörtént, a NR az egyik, ha nem a legerősebb albumát készítette el, bár az egykor death metalban szocializálódott tagok fejét megnéztem volna szívesen, amikor a producer vagy esetleg bárki a csapatból előállt azzal az ötletével, hogy a zabolátlan power metal riffeket ezúttal berheljék meg egy kis prüttyögő elektronikával. Gyorsan sietek megnyugtatni mindenkit, hogy azért a srácok továbbra sem fogják Náksi-Brunner, vagy akár dj. Sterbinszky érdeklődését felkelteni (na, az lenne igazán a nyolcadik főbűn, ha-ha!), a NR az maradt, ami volt: egy őserejű power horda, egy elképesztően erős torkú énekessel, Johny Lindkvisttel, sőt mi több, a lendületes dalok, és zömében ezúttal tényleg jól megírt énektémák erejét és karcosságát inkább kiemeli, mintsem tompítja ez az új megközelítés. Jó példa erre a (rém klisésen) klippesített "Never Again". Valahogy súlyosabbá válik az egész nóta a vastag riff és sampleres kíséret kölcsönhatásában. A "Not The Only" ugyanakkor viszont visszahozza a csapattal szemben táplált régi érzéseimet, miszerint a téma esetleges, futószalagon készült.

Összességében a NR új albuma remek anyag, meglátásom szerint nem sült el visszafelé a "gép"-fegyver, amit pedig Nils Norberg szólók terén bemutat, az a szólógitározás magasiskolája, már önmagában ezért is érdemes a meghallgatásra.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)