Csuda vigye el az előítéletes mindenemet! Miért gondolom én azt, hogy az osztrákok úgysem tudnak előrukkolni egy abszolút versenyképes produkcióval, vagy azt, hogy a Georg Neuhauser név mögött nem rejtőzhet egy vérbeli rocktorok. Hamu a fejre, el kell ismerjem, tévedtem, ezúton pedig nyilvánosan megkövetem a csapatot. A Serenity minden tekintetben magas színvonalú debütanyaggal integrálta magát a nemzetközi heavy metal mezőnybe. A kiadó szerint a stílus progresszív melodikus metal, amivel kapcsolatban azért vannak fenntartásaim. Nem gondolom, hogy mára minden olyan, az intelligens zenei megfogalmazást nem elvető zenekart progresszívnek kell kikiáltani, ahol a dobos nem 4/4-ben üt, vagy a gitáros nem kvintet tologat,  A helyenként nagyzenekarral erősített, meghatározó billentyűs jelenléttel átszőtt, impresszív hangszeres játék letaglózóan tömény, nem speed ugyan, de lendületes, a nemegyszer kétlábgéppel kísért fülberagadó kórusok kiérleltek, tisztán és erővel, sokszor két-három szólamban szólalnak meg. De mindezért miért kellene ezt progresszívnek nevezni? Az én olvasatomban ez melodikus power metal a legszebb skandináv hagyományok szerint. Még az is felmerült bennem, hogy a srácok nyilvánvalóan svédek, de félve a hihetetlenül erős hazai konkurenciától, osztrákoknak adják ki magukat a kitörési esélyeiket megnövelendő. Akárhogy is van, nagyon tisztességes munka a WU&DU. A kritikusnak csak annyi dolga van, hogy felül pl. az Engraved Within nóta "hátára" és élvezi, ahogy viszi, repíti magával.

Agyas proggie-vadászoknak talán túl konkrét lesz a Serenity, de mindenki bevállalhatja, aki szereti a lendületes, dallamos power metalt, de nem szeret sokat gondolkodni és számolgatni zenehallgatás közben.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)