A gitáron és hangversenyzongorán is szinte bármit eljátszani képes Macalpine egyike volt azon rockzenészek, akik a 80-as évek második felében először jelentettek meg neoklasszikus/instrumentális gitár-lemezt. Ha a gitárt, mint szólóhangszert, sőt - horribile dictu – a hangszeres felkészültséget cinikusan lesajnáló altarnatív/grunge mozgalmat zenei forradalomnak illik nevezni, akkor – véleményem szerint – a szólógitározást művészi kontextusba emelő gitárhősök (Vinnie Moore, Joey Tafolla, Macalpine stb.) színrelépését is okkal és joggal nevezhetjük annak. Arról nem is beszélve, hogy amíg az előbbi csoport jelesei az önpusztítást sokszor többre tartották a zenei önképzésnél, „hőseink” a szempontjukból kedvezőtlen zenei közegben is folyamatosan alkottak és minőségi produkciók részesei voltak, számos ifjú, azóta már esetleg szintén ismertté vált gitárosra, életre szóló hatást gyakorolva. Bár, - tegyük hozzá keserűen - ez a 90-es években a kutyát sem érdekelte…

Tony Macalpine jelenleg Steve Vai zenekarában (is) játszik gitáron és billentyűs hangszereken, de attól tartok, ez a gyűjteményes anyag nem ennek köszönhetően jelent meg. A Mascot eddig is pártolta a gitárosokat, így az életmű instrumentális szegmensére fókuszáló válogatás egyszerűen "kijárt" a húsz éve alkotó művésznek. A klasszikus zenével átitatott virtuóz gitárdarabok kortalanok, életkortól, zenei képzettségtől függetlenül, értéket hordozva szórakoztatnak, olyan zenészek közreműködésével, mint Billy Sheehan, Steve Smith, Mike Terrana, Jens Johansson, Deen Castronovo, Tony Franklin, Bary Sparks stb.

Egyetlen bánatom, hogy az egyik legjobb lemeze, a "Maximum Security" egyetlen számmal sem képviselteti magát, az egyébként igényes és jól szerkesztett kiadványon.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 148. számában jelent meg.)