Azért a finneknél sem minden fenékig tejfel. Ok, megvannak a korai zenetanulás professzionális feltételei, sőt az sem valószínű, hogy főállásban kamraként működő kvázi-próbatermekben kell kínosan arra figyelniük a rockpalántáknak, nehogy a gitárral lelökjék a nagyi lekvárjait, és ennek folyományaként feloszlatni legyenek kénytelenek a nagy áldozatok árán összehozott zenekart, ám az önálló hanggal és minőséggel szemben megemelkedett összeurópai extra-elvárások is okozhatnak gondot eleget. Itt van pl. szegény Twilightning. 2003-ban debütáltak egy jellegzetes északi hangzású minőségi speed-power koronggal (Delirium Veil), amelynek elvitathatatlan érdemei mellett csupán egyetlen baja volt; Nehezére esett az embernek leküzdenie a torkán a hatszázadik Strato/Sonata-klónt. Kifejezetten ügyesek voltak pedig, de a lemez figyelmes meghallgatása pisztácia-effektust okozott nálam. (Pisztáciából egy egész zacskónak szoktam nekiülni lelkesen, de a végére már annyira telítődök, hogy a pokolba kívánom mindenestől.)

Most újra találkoztunk, és először el sem hittem, hogy ők azok. Ez tudniillik, egy euro-power/hard rock/sleaze mixtúra. Nekem  nagyon úgy tűnik, hogy mindenáron szerettek volna különbözni a fősodortól, ezért emelték be muzsikájukba a 90-es évek legelejének L.A.- feelingjét is. Tulajdonképpen nem is kínosan izzadtságszagú kísérlet. A telt, európai, csilingelő megszólalás és a mesterséges "amerikai kosz" érdekes elegyet képez, elsőre kimondottan tetszett az anyag, hiszen a srácok nagyon jó muzsikusok, ragadnak a refrének, ügyesek a zenei megoldások, de valamiért a sokadik hallgatás után nálam kissé megfakult a Swinelords fénye.

Ha valakinek viszont nagyon bejön, azt is megértem, hiszen minőségi anyag, szó se róla.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)