A töltelék nélküli bejgli tipikus esete. Ilyet ugyebár tudatosan nem vásárol a fogyasztó, csupán úgy lehet vele találkozni, hogy jóhiszeműen megvesszük a töltelékeset, aztán átkozódva szembesülünk a sunyi valósággal. A Frontiers legalább korrekt, nem árul zsákbamacskát, Markus Grosskopf Helloween-basszer és haverjai tolmácsolásában felkínálja a felkínálhatatlant; a gitár nélküli heavy rock-ot. Szarul hangzik, nem? - Hát az is.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy én egy picinykét mégis kíváncsi voltam. Felpiszkált a bőgősvendégek illusztris névsora (Billy Sheehan, Rudy Sarzo, Marco Mendoza, stb) Úgy gondoltam, sőt most is úgy gondolom, hogy lehetett volna abból valami exkluzív érdekesség, ha pl. Lee Rocker (Stray Cats) csattogó nagybőgőjére puhán rányomul Sheehan a Yamahán, miközben Mendoza a fretless-sel alapoz. Ám itt erről szó nincs. Egy-egy szóló erejéig ugyan tényleg itt vannak ők, de nem erről szól a lemez. Grosskopf, Schmier (Destruction), Peavy (Rage) és a nem igazán négyhúros-vírtuózként elhíresült Tom Angelripper (Sodom) nyomják itt a torzított bőgőalapokat, amelyre szintén néhány cimbora énekel és dobol. A dalok között vannak pedig jók. A Boiling Blood Papathanasio (Firewind) énekével még így csontvázként is harap, a Romance in Black pedig egy korrekt Rage dal Peavy-vel, és Andre Hilgerssel a doboknál. Hiányzó egyedül Smolski meg a gitárja, de hát mit is tudnának ők már ehhez hozzátenni?

A diót, a mákot, a Lényeget, amitől értelmet nyerne ez az egész sületlenség.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)