Nem kell velem egyetérteni, de személyes véleményem az, hogy a Metallica több mint egy évtizede nem tudott előállni olyan anyaggal, ami méltó lett volna "régi nagy híréhez". Először (a Load és Reload korszakban) erősen a kereskedelmi adók és éppen divatos trendek felé fordultak; ebben az időszakban ők számítottak a metál üdvöskéinek (jócskán csöpögtek is a zenei médiából), és leginkább azzal tűntek föl, hogy Lars Ulrich és Kirk Hammet különféle MTV közvetítéseken nyelves pusziztak (brrrrr!!!). Ezután jött a nagy krízis: Jason Newsted távozott, James Hetfield alkoholproblémái csúnyán kiújultak (illetve akuttá váltak), Ulrich és Hetfield végetnemérő hisztizésekkel és kölcsönös gyűlölködéssel vesztegették el kreatív energiáikat. Ennek lehangoló és szerintem megalázó dokumentuma a "Some Kind Of Monster" DVD. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, Newsted szerint a rettenetesen idétlen pszichológus terapeuta fölbérlése, idézem, "kibaszott béna és nyomorult dolog volt".

Ezek után érthető, hogy a lehangoló és borzasztóan kevert köztes produktum, a "St. Anger" (2003) után, nagy várakozás előzte meg a beígért ütős anyagot. Szerintem, akik eddig tűkön ülve várakoztak, nem fognak csalódni, mert az új lemezen bizony újra a régi Metallicát halljuk! Megint előtérbe kerültek a thrash-es elemek és alkalmasint a "kapkodós" ritmusok. Egyértelmű a visszanyúlás a gyökerekhez, de nem annyira a legendás "Fekete" albumhoz, mint inkább a még korábbi, Cliff Burton-ös korszakhoz (pl. "Ride The Lightening" - 1984; Master Of Puppets - 1986). Ez a tendencia elsősorban az "Enter Sandman"-es intróval kezdődő "That Was Just Your Life", az "All Nighmare Long", illetve a kislemezről már ismert "My Apocalypse" esetében tettenérhető.

Ennek ellenére nem nosztalgia-albumról van szó; valószínűleg a hosszabb pihenőnek és a 2003-ban igazolt új bőgős, Robert Trujillo kirobbanó energiáinak köszönhetően a "Death Magnetic" nagyon frissen szól. A nóták kicsit hosszabb hangvételűek, olykor már-már progresszív benyomást keltenek, bár ez azért inkább annak tudható be, hogy a Metallica (a Pantera mellett) a progresszív műfajra meghatározó befolyást gyakorolt. Immáron - úgy néz ki - Hammettnek sem ciki vagy unalmas gitárszólókat játszani. Itt jegyzem meg, hogy kiújuló kísértéseim vannak arra, hogy Hammett-et egyszer pellengérre állítsam a "Metal kamu indikátor" címet viselő rovatunkban. Az arc tulajdonképpen technikailag képzett gitáros (Joe Satriani tanítvány!), de borzasztóan idegesítenek néha az összeszedetlen, se füle, se farka szólói. Végül Túrisas cimbora lebeszélt; megadtam magam egy zenész szakértői véleményének. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy Hammett ebben a tekintetben most se fejlődött, bár kicsit magabiztosabbnak mutatkozik, különösen az "Unforgiven III" árnyalatnyit átgondoltabb szólójában, valamint azzal, hogy bevállalt egy közel 10 perces instrumentális számot (Suicide & Redemption), ahol azért szerencsére nem a szólói dominálnak.

A "Load" és "Reload" albumok olykor grunge-os hatásait egyedül az "Unforgiven III" című dal idézi meg, ami a Metallicához szokatlanul zongorával, vonós hangszerekkel (vagy inkább sampler-ekkel?) indul, de szerencsére javarészt csak a refrén idézi föl bennem az SZTK keretes szemüvegben, kinyúlt pulcsiban merengő '90-es évek rémképét. Számomra az új anyag legizgalmasabb pillanatait az egyszerre hagyományos és modern hangvételű, nem "kapkodós", ugyanakkor elképesztően energikus "The End Of The Line", "Broken, Beat & Scarred", "Cyanide" és "The Judas Kiss" jelentik.

Jelentős aggodalommal vártam a "Death Magnetic" megjelenését, de félelmeim - hál' Istennek! - nem igazolódtak (azért a borító egy kicsit gagyira sikerült). Remélem hasonló meglepetésben lesz részem, amikor végre októberben kezembe vehetem a kétezres években sajnos ugyancsak gyengélkedő Yngwie Malmsteen új lemezét.

Tartuffe