Kiadó:
Parlophone, Hollywood

Honlapok:
www.queenonline.com
www.queenpluspaulrodgers.com

Az világos, hogy Roger Taylor és Brian May a Queen Paul Rodgers-es korszakának megnyitásával hatalmas kockázatot vállalt. John Deacon nem is akart ennek részesévé válni, és bizony nehéz eldönteni, hogy végeredményben kinek is volt igaza. A Queen + Paul Rodgers jelenség megosztotta a régi rajongókat, bár azt még a legmegveszekedettebb Mercury fanatikus is elismerte, hogy az új formáció nagyon becsületesen teljesít a színpadon. Paul Rodgers egy egészen más egyéniség, teljesen más stílust - majdhogynem azt mondhatnám: műfajt - képvisel, mint a fergetes, állandóan vibráló Freddie. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Rodgers 59 éves kora ellenére félelmetes formában van, és hangjának "ős"-ereje semmit sem kopott az idők során (ez pl. nem mondható el más brit énekes legendákról, pl. Ian Gillan-ről, vagy a legutóbb Pesten gyengélkedő David Coverdale-ről).

Egy teljesen új album megjelentetésének bevállalása még a nosztalgia-turnénál is tökösebb dolog volt, és ez az elszántság át is jön a dalokon. Annyit mindenképpen el kell ismerni, hogy nem fáradt, erőltetett alibizésről van szó. Bár a  "The Comos Rocks" nyilvánvalóan nem fogható egy fiatal banda erőtől duzzadó bemutatkozásához, amit a bizonyítás kényszere tüzel, de azért kifejezetten friss benyomást kelt. Erőteljesen, de letisztultan megszólaló, beérett rockzene ez, amiről ordít a több évtizedes rutin. A "Cosmos Rockin", a "C-elebrity", de főleg a "Surf's Up...School's Out" erélyes kifejezései annak, hogy az új felállás ezt az egészet komolyan gondolja. Persze nem hiányoznak a középtempós, lassabb szerzemények sem, és én leginkább itt vélem felfedezni a régi Queen géniuszát; ebbe a kategóriába sorolom a "We Believe" és a "Say It's Not True" című nótákat (ez utóbbi talán a lemez legjobb dala).

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem már nagyon hiányoztak Brian May jellegzetes, dallamos szólói, és éppen ezért némileg csalódottan vettem tudomásul, hogy nem minden számba jutott belőlük. Kár. Ami Paul Rodgers-t illeti, nem érheti kritika, én mégsem tudok megbarátkozni blues-osabb, southern rock-os behatásaival ebben a kontextusban (egyáltalán hogy került egy Middlesborough-ban született, angol fickó a southern rock bűvöltébe?). Mindent egybevetve az új album nem sikerült rosszul, Rodgers teljesítménye előtt le a kalappal, de mégis úgy gondolom, hogy következetesebb, szerencsésebb lett volna ezt a formációt egy másik névvel fölfuttatni. A zenészek renoméja úgyis kikezdhetetlen garancia lett volna...

Ez a lemez tulajdonképpen nem nevezhető méltatlannak Freddie Mercury emlékéhez, egyszerűen csak nem ér föl hozzá. Nem rossz, de ha Queen-t akarok hallgatni, továbbra is inkább a "Live at Wembley Stadium" DVD-t hajítom be a lejátszóba. Ezen valamiféle mágiát (A Kind Of Magic) sikerült rögzíteni, amit Freddie (és a régi Wembley) evilági "struktúrájának" lebontása után már nem lehet újra fölépíteni. Nehéz földolgozni, hogy a nagy Bohém végleg elment, ugyanakkor árnyéka még mindig hihetetlen messze elér...

Tartuffe