Kiadó:
Geffen Records

Honlapok:
www.gunsnroses.com
myspace.com/gunsnroses

Zenészek:

Axl Rose – ének
Dizzy Reed – billentyűk
Robin Finck – szólógitár
Tommy Stinson – bőgő
Chris Pitman – billentyűk, programozás
Bryan Mantia – dobok
Richard Fortus – ritmus gitár
Ron "Bumblefoot" Thal  – szólógitár
Frank Ferrer – dobok

Úgy tűnik, ez a 2008-as év a nagy visszatéréseké, hiszen az AC/DC és a Metallica új lemezei után november 23-án végre a boltokba kerül majd a Guns N' Roses régóta ígérgetett hatodik stúdióalbuma. A híres-hírhedt "Chinese Democracy" az Axl Rose által teljesen kicserélt banda első saját dalokat szerepeltető nagylemeze a nagysikerű Use Your Illusion I és II 1991-es megjelenése óta. Elvileg ez egy trilógia első része, a harmadik, befejező rész pedig 2012-re várható. Hiszi a piszi...

Minden kertelés nélkül kimondom, hogy többszöri lelkiismeretes hallgatás után is az a véleményem, a "Kínai Demokrácia" nem indokolja sem a 17 éves várakozást, sem a körülötte folyamatosan hosszú éveken keresztül életben tartott médiafigyelmet, de végképp nem igazolja az immáron 13 millió dollárra rugó produkciós költségeket. Ugyanakkor egy kellemes, könnyed, jól hallgatható hard rock (sőt AOR) anyag, mert ennek bizony vajmi kevés köze van a heavy metal-hoz.

Axl Rose egy egészen új oldaláról mutatkozik be. Megjuhászodott a "fenegyerek", s ezt már az is jelezte, hogy az egykor verekedéseiről hírhedt énekest két évvel ezelőtt még a közel hatvanéves, agyonplasztikázott, mégis rémisztően aszott Tommy Hillfiger is következmények nélkül fölpofozhatta egy New York-i nightclub-ban. Ez milyen gáz mán? (Megjegyzem Axl is megfordult néhány plasztikai sebésznél a közelmúltban.) Zenei értelemben azonban meg kell mondjam, ez a letisztult, legtöbbször minden erőlködés nélkül éneklő Axl nekem kimondottan bejön (persze ki tudja, mennyit javítottak a hangján a stúdióban). Régen, a nagy Guns N' Roses slágerek alapján ítélve túlságosan egydimenziós énekesnek tartottam, most azonban olyan (olykor a fiatal Robert Plant-et idéző) "regisztereket" talált a torkában, hogy csak figyuszkáztam (ld. pl. "This I Love").

Azért nagyon sokat dob az anyagon az a jó pár kimunkált gitárszóló, amit egyrészt a Nine Inch Nails-es Robin Finck-nek, másrészt az ultra-elvont, modern gitárjátékáról ismert Ron "Bumblefoot" Thal-nak köszönhetünk (gyanítom, inkább az utóbbinak). A "There Was A Time" pont emiatt messze a legkirályabb nóta, de simán mellé lehet tenni a címadó dalt is. Egyébként nem teljesen értem, hogy minek kellett három gitáros, hiszen a zene közel sem a kövér riffekről szól, mondhatni többnyire eléggé gitárszegény.

A két másik nagy visszatérőhöz, azaz az AC/DC-hez és a Metallicához képest, akik semmit sem kockáztatva hozták a tőlük elvárt klasszikus formát, a Guns N' Roses-ra nem fognak ráismerni a mára már kicsit (vagy nagyon) meghízott, erősen kopaszodó ős-rajongók. Az pedig szó szerint a jövő zenéje, hogy ez a merész, merőben új köntösbe öltöztetett G N' R mekkora és milyen összetételű közönségre számíthat. Azért szelídülés ide vagy oda, tökös egy húzás ez Axl-től.

Tartuffe