Továbbra sem nagyon érdekli a feröeri srácokat, hogy a kietlen Feröer-szigetek első lakói ír szerzetesek voltak, úgy 600 körül, mint ahogy az sem, hogy keresztény kultúra kivonása után talán csak a grindadráp maradna nekik. (Ősi, össznépi gömbölyűfejű delfin-leölési népszokás, amelyben egy hajóról leadott hangjelzés után a sziget apraja-nagyja a vízbe gázolva acélkampókkal esik neki a partközelbe terelt és megzavarodott állatoknak, kb. negyed óra alatt lemészárolva az összest, szezononként mintegy nyolcszázat.)

Ezen azért némi humorérzékkel túl lehet lendülni, ha éppen nem Greenpeace aktivista valaki, ráadásul tényleg minden elismerésem azért, hogy a jeges tundrán is így szárbaszökken a jófajta metal.

Alig ötvenezer lakos, ráadásul jól szétszórva a szigeteken, és mégis van néhány fiatal srác, akik zenekarba tömörültek eltiport hagyományaik, pogány érdekeik védelmére. Aki most azt gondolja, hogy itt csak ideológia, meg felszínes, divatos pogánymetálkodás zajlik alibizenével, az nagyon téved. Számomra már az előző lemezeiken is bebizonyították, hogy hangszeresen az egyik legképzettebb csapat a folkmetal színtéren. A saját népzenéjük különös dallamvilága és hangulata, a helyenként kimondottan virtuóz hangszeres játék abszolút egyedivé és azonnal felismerhetővé teszi a TYR-t.

A legutóbbi, sorrendben negyedik, elmélkedős és összetett, Land címet kapott albumuk eléggé buktaszagú lett, ezért most nem bonyolították túl a dolgot, hanem  grindadráp-szerűen rohannak le bennünket, szerencsére nem acélkampókkal, hanem gitárokkal. Röviden megfogalmazott, az FFF (Fura Feröer Folk) íz ellenére is gyorsan rögzülő, jellegzetes, tipikus TYR-himnuszok érkeznek egymás után lendületből, irdatlan gitárszólókkal.

Megértem én a gömbölyűfejű delfineket, hogy nem lelkesednek az feröeriekért, én ezzel máshogy vagyok. A TYR-en keresztül megkedveltem az országot is.  

Túrisas